Az az áldásos bürokrácia...

Sakk-matt helyzetbe kerültünk azt hiszem, és nem is kicsit.

A történet ott kezdődött, hogy mivel lassan 2 éve Ausztriában élünk, és viszonylag ritkán is járunk haza, a jövőről nem is beszélve, elhatároztuk, hogy meg kellene kötni nekem is itt kint az Egészségügyi biztosítást (Robinak ugye a munkahelye által már 2 éve él az itteni biztosítása, viszont mivel én itthonról dolgozok a saját vállalkozásunkon belül, és ugye kontrollra is Magyarországra kellett mennem, ezért eddig nekem otthonra fizettük az egészségügyi biztosítást).
Októberben aztán fogtuk magunkat és ellátogattunk a Bécsi Egészség Pénztárhoz (WGKK), hogy megkössük nekem is Ausztriában a biztosítást.
Nem is volt semmi probléma ott helyben, felvették az adatokat, és mondták, hogy akkor majd kiszámolják, hogy havonta mennyit kell fizetnünk, és az e-card-ommal együtt kiküldik az értesítést.
Az e-card meg is érkezett postán alig pár napon belül, viszont a kiszámolt összegről való értesítés nem szerepelt a levélben.

Következő héten éppen hazamentünk Füredre, ahol Robiék postaládájában egy levél fogadott minket a WGKK-tól. Oda küldték ki a kiszámolt összegről való tájékoztatást.
Amikor felbontottuk a levelet és megláttuk az összeget, hát, majdnem leestünk a székről. Na nem azért, mert az itteni szolgáltatás annyira iszonyatosan drága lenne, csakhogy a bécsi Egészség Pénztár úgy számolta ki valamiért, hogy nekem az esküvő időpontjától kellene befizetnünk a biztosítást ahhoz, hogy a jelenlegi biztosításomat meg tudjuk kezdeni.
Kis mérgelődés, fejtörés után, fogtuk magunkat és bementünk a veszprémi OEP-hez, mivel amúgy is otthon voltunk, és hétköznap is volt.
Ott elsírtuk a bánatunkat, és próbáltunk kérni egy igazolást arról, hogy én egészen 2010. november végéig Magyarországon voltam biztosítva. Ugyanis, mint ahogy az kiderült, minden ember csak egy országban lehet biztosított, így ha én otthonra fizettem novemberig, a WGKK csak 2010. decemberétől kérheti, hogy az osztrák biztosítást fizessük.

Na de itt jön egy nagy DE a történetben:
ugyanis ahhoz, hogy a WGKK elfogadja, hogy csak decembertől kell fizetnünk és meg tudjuk kezdeni az itteni biztosítást, kell egy igazolás arról, hogy a magyar biztosításom lezárult.
Az Oep küldött is ki egy igazolást, ami viszont csak arról az időszakról ad igazolást, amíg én Magyarországon dolgoztam, és a munkahelyem fizette utánam a TB-t.
Ezután egyénileg fizettük a TB-met havonta, netbank-os átutalással. Erről viszont az OEP nem tud nekünk igazolást adni, erről csak az APEH tudna, viszont az APEH csak akkor ad ki nekünk erről és egyben a magyar biztosításom lezárásáról igazolást, ha az osztrák WGKK-tól viszünk az APEH-nak egy igazolást arról, hogy már Ausztriában vagyok biztosítva.
Viszont a WGKK csak akkor ad ki nekem az osztrák biztosításom megkezdéséről igazolást, ha a APEH-tól viszem nekik az igazolást a magyar biztosításom lezárásáról. Szóval eléggé sakk-matt.

Már telefonáltunk mindenfele, bementünk mindenhova, ahova kellett, de mégsem jutottunk egyről a kettőre.
A következő utunk megint az APEH-hoz lesz, de van egy olyan érzésem, hogy ezt a helyzetet csakis az ügyintéző jóindulatával tudjuk majd megoldani, különben nem tudom, hogyan lehetne máshogy.
(Pedig muszáj lenne minél hamarabb sikerrel járnunk.)

Az azért számomra mégis érthetetlen, hogy a mai modern világban, EU-n belül ráadásul, két szomszédos ország között ilyen nehézkes lehet az ügyintézés.

B.Ú.É.K.!

Alig fél óra és vége van a 2010-es évnek. Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez az év is.
Most itthon ülünk a lakásban és hallgatjuk a bécsi éjszaka pattogó, durrogó hangjait (jól sikerült lebetegednem karácsonyra, azóta is kínlódok vele, így nem tudtunk elmenni sehova sem szilveszterezni).
Itt Ausztriában ugyanis a petárda, és a tűzijáték is megengedett, így már napok óta hallani az utcáról a petárdák zaját.
Ma pedig, ahogy besötétedett elkezdődtek a tűzijátékok, de úgy, hogy akármelyik irányba nézek az ablakból, mindenhol kisebb-nagyobb fényjátékot látni az égen.
Kíváncsian várom, hogy éjfélkor mi fog történni kint az utcán (még sosem töltöttük itthon a Szilvesztert Bécsben).

A 2010-es év összességében egy nyugodt év volt nekünk, szerencsére semmi rossz nem történt, sőt nagyon szép élményekkel zárjuk az idei évet:
Januárban: a kórházi kontrollomon minden eredmény tökéletes lett, így majd csak 2013-ban kell újra ellátogatnom Pécsre Hudák Professzorhoz.
Tavasszal elkezdtük tervezgetni a nászutunkat, amit nyáron, egészen pontosan júniusban meg is tudtunk valósítani.
Június 25-én életemben először repültem utasszállító repülővel, június 27-én pedig az első Házassági Évfordulónkat Máltán, a pálmafák alatt, a tengerparton ünnepelhettük.
Augusztusban búcsút mondtunk öreg kis Lanos/Lajoska autónknak és egy Mondeo új gazdái lettünk, ami azóta is nagyon jól szuperál.
Ezenkívül augusztusban végre több időt tudtunk otthon tölteni Füreden, így ellátogathattunk többször a Füredi Borhetekre, ahol rengeteg régi baráttal találkoztunk újra. Nagyon jó volt, úgy örültem! :)
Ősszel többször kirándultunk, dolgoztunk sokat, pihentünk is, készült velem egy interjú, aminek köszönhetően sok új embert ismerhettem meg, megünnepeltük apukám 50. születésnapját, és viszonylag sűrűn haza tudtunk látogatni a családhoz.
A decembert szerencsére megint sok munkával töltöttük, és készültünk a karácsonyra.
Karácsony előtt meglátogatott minket az öcsém, és az egyik barátnőm Bécsben, karácsonyi vásároztunk, főzőcskéztünk, kicsit várost néztünk. Nagyon jó volt, annak ellenére, hogy azokat a heteket már betegen, fájó torokkal, hang nélkül, sokat köhögve töltöttem.
Aztán szentestére, már otthon a családdal, meg is lett a böjtje, hiszen a karácsonyt már ágyban fekve, 39 fokos lázzal együtt ünnepeltem.
Most az új évet is így köszöntöm, de ez nem veszi el a kedvem, azt hiszem, szép volt a 2010-es évünk, és bízom benne, hogy az új év is sok szépet, és jót tartogat a számunkra!

Ezúton kívánok Minden kedves olvasónknak nagyon boldog, békés, sikerekben és örömben gazdag új Évet!

B.Ú.É.K.! 

Christmas is coming!

Karácsony előtti helyzetjelentés Rólunk, innen Bécsből (és egy kis kirohanás). Már egy ideje nem írtam új bejegyzést, pedig azért lett volna mit. Most pótolom:

Először is elkezdődött a tél, de úgy Isten igazából. Múlt héten szinte megállás nélkül havazott.
Megnyitottak a karácsonyi vásárok is. Itt Bécsben, ahogy már tavaly írtam róla, van egy pár. A fő vásárokon kívül szinte minden kerületben találni kisebb vásárokat is. Hatalmas a tömeg mindenhol és főleg hétvégén. Hétköznap azért elviselhető.

Imádom a karácsonyt, a készülődést, a dekorációk kiválogatását, a lakás felöltöztetését, az egész ünnep hangulatát, az illatokat, hogy együtt van a család.

Viszont azt az őrületet amit a boltok, kereskedők rászabadítanak ilyenkor az emberekre, azt sajnos ki nem állhatom.
Tavaly augusztusban például a Bécs melletti Vösendorf-ban található hatalmas bevásárló-városrészben (Shopping City Center) történt, hogy sétálgattunk nézelődtünk, mániámhoz hűen bevonszoltam Robit a kedvenc lakáskultúrás boltjaimban, és akkor, ott, augusztus kellős közepén, azt hittem, hogy rosszul látok: a bolt tele volt karácsonyfadíszekkel és karácsonyi dekorációkkal.... na jó, ezt még meg bírtam emészteni idővel, bár tényleg idő kellett hozzá.
Aztán most november közepén hazalátogattunk apum 50. születésnapjára.
Ilyenkor mindig otthon intézzük a nagy-bevásárlást is. Így történt, hogy betévedtünk a veszprémi Tesco-ba (erről a bevásárlóláncról és konkrétan erről a veszprémi egyedéről majd még később hozok egy sztorit). Szóval betévedtünk a Tesco-ba, és a bejáratnál, és azután minden sorban egy-egy hatalmas piros molino fogadott, Mikulással, angyalkákkal, karácsonyfával díszítve, és a következő szöveggel: "Boldog Karácsonyt Kívánunk!". Ez rendben is van, szép tőlük, de november közepén? miért? Még több, mint egy hónap volt karácsonyig!
Arról nem is beszélve, hogy körülbelül szeptember végétől őrület van a boltokban mind Bécsben, mind Veszprémben, mindenhol: óriási embertömeg, egymást lökdösve, tolakodva, megőrülve, polcok lefosztva stb. És ez tényleg már szeptember végétől így van.

Nem szeretem, nagyon nem. A boltok persze jól csinálják, ha az ő szemszögükből nézzük, mert ezzel azt sulykolják már akár augusztusban az emberekbe, hogy "Mindjárt itt a Karácsony, siess, vásárolj, mert lekésed!".

A kereskedőknek ez persze jó, minél előbb elkezdődik ez az őrület, ők annál többet keresnek, az emberek annál többet költenek.
De jó ez nekünk, vásárlóknak? Én személy szerint megőrülök attól, ami ilyenkor a boltokban van, és szó szerint már idegesen megy az ember boltba, és előbb-utóbb benne lesz az az idegfeszítő érzés, hogy csatlakozzon a tömeghez, mert lemarad, és talán emiatt nem lesz szép a karácsony.
Pedig ez hülyeség (bocsánat a szóért, mással nem tudom érzékeltetni). Ezzel a viselkedéssel szerintem éppen az Ünnep hangulatát veszik el Tőlünk, azt amitől olyan szép lesz, az értelmét.
A karácsony szerintem nem a pénzről kellene, hogy szóljon. Sablon szöveg, de ajándékozni lehet szívből is, akár egy saját kezűleg készített kis valamit, akár egy általunk írt versecskét, egy általunk készített házi lekvárt, akár csak kis ígéret-kártyákat (ahogy ezt tavaly a családomban mi is tettük), amivel csak egy szép ígéretet teszel a szerettednek, esetleg egy mosolyt csalsz az arcára.

Hát nekem inkább erről szólna a karácsony, hogy ilyenkor együtt a család, élvezzük egymás társaságát, finomakat eszünk, beszélgetünk, karácsonyi filmeket nézünk és igen, mellette ajándékokat bontunk. DE én személy szerint mindig is a legjobban a kézzel készült, személyre szóló ajándékoknak örültem, még ha ez csak egy kis kártya is, mert a készítője dolgozott vele, amíg leírta amit rajta olvashatok, gondolkozott rajta, törődött vele, és nem utolsó sorban, gondolt rám közben, de nem úgy, hogy "jaj, mi a fenét lehetne venni a Kingának is, hogy örüljön, meg hasznos is legyen, és jaj még ezt is be kell szerezni...", hanem úgy, hogy "mit is írhatnék a Kingának, amivel örömet szerezhetnék neki". Mindeközben pedig az ember inkább bensőséges, szívmelengető érzéseket érez, és nem idegbajt, feszültséget, nyomást.
Szerintem.

Inkább készüljünk az Ünnepekre szeretettel, nyugalomban, dekoráljuk szépen ki a lakást, már, aki szeret dekorálni, és töltsünk együtt több időt, minőségi időt a szeretteinkkel, mert ilyenkor van rá általában igazán lehetőség és idő.

 

2011-es naptár - Kiko Art Studio

Elkészült az új, 2011-es naptáram... végre (már szeptember óta dolgoztam rajta, de csak az utóbbi pár hétben sikerült teljes erőbedobással nekifeküdnöm és elkészíteni). :)

A naptárat a képre kattintva nézhetitek meg teljes egészében, részletek is ott találhatóak meg, megrendelni pedig a kingakohanszky@yahoo.com email címen lehet.

Gyerekkori nosztalgia

Amikor ma felléptem a facebook-ra, néhány ismerősömnél a következő bejegyzés fogadott:

November 14-től 17-ig cseréld le a facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig!:) Mert gyereknek lenni jó!;)

Hihetetlenül megtetszett az ötlet és egyből  elkezdett járni az agyam, hogy melyik kedvenc mesehősöm legyen most a profilképem.
Nehéz volt a választás, mert sorban ugrottak be a jobbnál jobb figurák és a mesék, akiket egyszer mind nagyon szerettem:
Süsü, a sárkány; Pumukli, Kisvakond; Szaffi; Lúdas Matyi; Kalánka néni; Vili, a veréb; Vuk; Vizipók-Csodapók; A macskafogó; Pom Pom; A nagy Ho-ho-ho horgász, Nils Holgersson ... és így tovább, még felsorolni is sok. :)

Ma kicsit laza napot tartottam - (valami úgyis bujkál bennem szerintem, nem is voltam a legjobban egész nap) - és délelőtt kikerestem pár régi, kedvenc mesét a youtube-on, egy-kettőt megnéztem, hallgattam a zenéiket és egész nap megint kisgyereknek éreztem magam.
Ahogy időnként visszanéztem a facebook-ra, láttam, hogy nem csak belőlem váltott ki ilyen reakciót a felhívás, szép sorban ellepték a mesefigurák a közösségi oldalt :)
Nem tudom, hogy ki volt az alapötlet szülőanyja/apja, de hatalmas gratula érte, szerintem sok emberkének vidámabbá tette napját!

Ti melyik mesefigurát választanátok profilképnek? Vagy csak simán: kik a nagy kedvencek?

(Én végül Vuk lettem a facebook-on) :)

Ágytortúra

A történet ott kezdődött, hogy amikor Robival anno összeköltöztünk Veszprémben egy albérletbe, ezt olyan albérletbe tettük, ami nem volt teljesen berendezve.
Sok bútorunkat akkor szereztük be, és többek között, egy idő után, akkor örököltünk meg apuéktól egy régi ágyat.
Volt addigra már egy jó kis ággyá alakítható kanapénk, addig azon aludtunk, de mivel apuék akkor adták el a házat és költöztek házból lakásba, így a bútorok számát is csökkenteniük kellett és megkaptuk ezt az ágyat, hogy ne a kanapénkat aludjuk már ki.
Nem nagyon rajongtam az ötletért, sokkal kényelmesebbnek éreztem a kanapét, meg hát sokszor ragaszkodok a bevett/bevált dolgokhoz.

Az ágyat nem is nagyon sikerült megszeretnem, főleg, hogy a matracából már akkor, évekkel ezelőtt is szinte beleálltak a rugók a hátamba. Ez a dolog az évek során csak durvult, de annyira, hogy nyáron már szinte minden nap fájó háttal ébredtünk, és nem igazán tudtuk kipihenni magunkat.
Akárhogy forgattuk a matracokat, a probléma nem oldódott meg, így elhatároztuk, hogy nincs mit tenni, le kell cserélni őket.

Milyen jó ilyenkor, hogy közel van hozzánk az Ikea, ahol be is sikerült szerezni két szuper matracot, amin végre elégedetten, kényelmesen, és fájdalommentesen aludhattunk. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Kiderült ugyanis, hogy az új matracaink súlyát nem bírják el a régi ágyrácsok, azok előbb megrogytak alatta, aztán szépen el is törtek, mi pedig szinte lyukban aludtunk.

Jöhetett a következő projekt: be kell szerezni az új matrachoz hozzá való ágyrácsot.
Irány megint az Ikea, két ágyrács felkutatása, megvétele, hazacipelése, összerakása, régi ágyrácsok újakra cserélése... és akkor volt a nagy kopp, nem fért bele az ágyrács az ágykeretbe.
Vásárlás előtt meg is mértük pedig direkt, valahogy nem gondoltuk volna, hogy mégsem szabványméret az ágyunk, aminek a hossza pontosan 2 méter, nem 2 méter és 6-7-8-10 cm, pont 2 méter.
Abba pedig a 2 méteres ágyrács akárhogy is nézzük, nem fér bele.

Addigra körülbelül mindketten a felrobbanás szélén álltunk, próbáltuk menteni a menthetőt gyors ötleteléssel, de egyik verzió se működött.
Utánanéztünk, és rájöttünk, hogy tényleg az ágyunkban van a hiba, valószínűleg az előző tulajdonosa úgy csináltatta, és ebbe az ágykeretbe nem fogunk beleillő ágyrácsot kapni....

Hosszas gondolkodás, számolgatás után eldöntöttük, másnap irány megint az Ikea (lassan oda is költözhetnénk, azt hiszem) és beszereztük az új ágykeretünket is.
Ami a végén a legviccesebb volt, hogy az egész ágykeret egy dobozban elfért, egészen pontosan ekkorában:

 

Most jelenleg úgy tűnik, hogy megoldottuk a problémát, már talán sikerült kifogni az ágyon, ami végül is már kicsit sem az az ágy, amiből a problémák kiindultak.

.

.

. 

Lehet, hogy inkább az ágy fogott ki rajtunk végül. 

.

. 

De egyezzünk meg szerintem 1:1-ben. :)  

Múzeumozás és Bécs ősszel

Mostanában csak úgy tobzódik Bécs a jobbnál jobb kiállításokban, művészeti eseményekben. Nem olyan régen volt design hét is, emellett pedig olyan kiállítások, amiket ki nem hagytam volna (Robi a "szenvedő" alanya a mániámnak, hiszen mindig elkísér, de szerencsére élvezi is, legalábbis remélem).

Frida Kahlo Retrospective: 
Az első, ahová pár hete ellátogattunk, egy Frida Kahlo kiállítás volt a Bank Austria Kunstforum szervezésében.

Frida Kahlo Mexikó talán leghíresebb festőnője, életéről film is készült, amiben Fridát Salma Hayek játszotta:

Hatalmas érdeklődés fogadta ezt a tárlatot Bécsben, ez abból is megmutatkozott, hogy pár hete szombaton egy órát álltunk sorban, hogy bejussunk, és vasárnap megint ugyanennyit, ha nem többet.

És hogy miért is álltunk kétszer, két egymás utáni napon sorba, és miért mentünk el kétszer a kiállításra? No nem azért, mert annyira nagyon meg voltunk érte őrülve, hogy kétszer egymás után is meg kellett volna néznünk (mondjuk én még egyszer simán megnézném), csupán azért, mert Robi olyan nagyon ügyes volt. :D
Történt ugyanis, hogy szombaton, ebéd után elindultunk a múzeumba. Leparkoltunk egy mélygarázsba, mivel sehol máshol nem volt hely, beálltunk szépen a sorba, és már majdnem bejutottunk, amikor Robi rájött, hogy a pénztárcáját a pénzével, jogsijával, mindennel együtt szépen itthon felejtette. Én előző nap költöttem el a boltban a pénztárcám tartalmát, csak egy kis apró volt nálam, ami pont elég volt a parkolás kifizetésére... úgyhogy sokak örömére kiálltunk a sorból, és irány haza.  Hú, de nagyon boldog voltam! :)

Na de másnap már mindenre felkészülve vágtunk neki a dolognak, viszont megint jókora sor fogadott, még talán nagyobb, mint előző nap.
Sorban állás közben jobbról-balról magyar szavakat is hallottunk, én ilyenkor mindig meglepődök, és megörülök, hogy jéé, vannak még azért itt magyarok rajtunk kívül is (nem mintha ez Bécsben olyan furcsa dolog lenne). :)
Maga a kiállítás nem okozott csalódást, sőt, inkább pozitív csalódás volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen "nagy" lesz, ennyire átfogó (szinte a festőnő egész életművét megtekinthetik az oda látogatók).
Az egyetlen, ami nem tetszett, az pont a hatalmas érdeklődés volt: nagyon sok ember volt egyszerre a termekben, ami sokszor pont annak kárára ment, hogy rendesen meg lehessen nézni az alkotásokat. Sőt, újabban úgy látszik, divat lett belebújni a képekbe, értsd ezt úgy, hogy nem egy ember nézi úgy a kiállított műveket, hogy azoktól konkrétan 5 cm-re tartja a fejét, az orra épp csak meg nem érinti a vásznat. Erről inkább nem osztom meg a véleményem, legyen annyi elég, hogy dühít a dolog, na.
Viszont a képek kárpótoltak. Csaknem 3 órát töltöttünk bent a Kunstforum-on és én nagyon élveztem az egészet, egyszerre kaptam élményeket, inspirálódtam, tanultam, okosodtam.

Kifelé a parkoló bejárata előtt még muszáj volt fotóznom párat, (ha már bent a kiállításon nem lehetett) és főleg azért, mert körülálltak minket a dundi, kunyerálós kis verebek: :)

 

 Akit érdekel a Frida Kahlo tárlat, az még december 5-éig megtekintheti, további részletek itt.

Michelangelo és Picasso:
A következő múzeum-célpont az Albertina volt két héttel ezelőtt. Itt most két géniusz kiállítása is megtekinthető év végéig: az egyik Michelangelo Buonarroti (a reneszánsz "nagyok" egyike), a másik pedig Pablo Picasso.
Ebben az esetben jól megosztottuk a dolgokat, engem Michelangelo érdekelt nagyon, Robit pedig Picasso.

Sorban állás itt is megvolt, bár talán kisebb sorral, mint az előző esetben, viszont rosszabb körülmények között. Szakadó eső, a bejárat a mozgólépcső teteje mellett található, az emberek pedig egyrészt úgy álltak meg a sorban, hogy elzárták az utat a mozgólépcső végén, másrészt kb. 3 részre osztódott a sor, a kordon mindegyik oldalán, és csak találgatni lehetett, hogy melyik az eredeti sor.
Végül bejutottunk, és hiába volt jellemző a nézelődőkre ugyanaz a viselkedés, mint a Frida kiállításon (orr festménybe nyomása), az egész délutánt ott töltöttük, és jól el is fáradtunk, mire a végére értünk.
Mindkét kiállítás hatalmas volt, minden értelemben, és kihagyhatatlan. Nagyon örülök, hogy eljutottunk rá, főként Michelangelo miatt. El sem tudom mondani, hogy milyen régi álmom a reneszánsz nagymesterek legalább egyikének kiállítására eljutni. Most végre sikerült, és iszonyat boldogan jöttem haza. Hihetetlen érzés testközelből megcsodálni egy több mint 500 éves festményt vagy tanulmányrajzot. Jó, én kicsit talán fanatikus is vagyok, de mit csináljak magammal? Ez van. :)
A dologhoz hozzátartozik, hogy aznap egész nap szakadt az eső, igazi hideg, nyirkos, sötét őszi nap volt, amikor is így néz ki Bécs belvárosa, vagy legalábbis a Múzeum Negyed:

 

A két kiállításról további részletek itt. 

Interjú

Pár hete találtam rá a Hungarian Provence blogra és ismerkedtem meg Krisztinával, a blog írójával. A blogot egyből mentettem a kedvencek közé, Krisztinával pedig, akiben azt hiszem, kicsit rokonlélekre találtam, jókat beszélgettünk és végül megszületett ez az interjú, amit a blogján, ide kattintva, olvashattok el.

Remélem, tetszik majd, én nagyon örülök neki!

Jó olvasást! :)

Már 2 éve történt, ezen az októberi napon - október 2-3.

Már két éve történt.
Tulajdonképpen most van a 2. szülinapom, igen, nekem azóta már két szülinapom van minden évben.

Már gondolkoztam rajta, hogy leírnám, hogyan is történt, mit éreztem akkor, min mentem keresztül (itt bent, magamban), amikor viszonylag magamhoz tértem a kórházban és az azt követő három hónapban. Eddig még nem éreztem hozzá erőt, de valahol úgy érzem, hogy ha kiírom magamból, akkor elengedem, és azzal végleg lezárom és nem fog kísérteni. Mert igaz, hogy már csak egyre ritkábban, de bennem van a félelem, rettegés, hogy talán mégse lehet igaz, hogy én ezt ennyivel megúsztam, hogy visszatérhet, és akkor már nem lesz ekkora szerencsém...

Ezért most kiírom magamból, elmesélem az akkori érzéseim, a történetem.
Mivel Robit akkor is nagyon megviselte a dolog, és azóta is, ha szóba hozom, mindig leszúr, hogy azonnal fejezzem be, mert nem akar erről beszélni, ezért egy külön oldalra írtam az egész agyvérzéses dolgot.
Így aki szeretné, ide kattintva olvashatja el, de Robit és a családomat, akit érzékenyen érint, kérem, hogy ne kattintsanak rá, nem akarom újból feltépni az akkori érzéseket, elég volt nekik akkor...

Hétvégi kollégalátogatás Burgenland-ban

Múlt szombaton Robi egyik kollégájához voltunk hivatalosak Unterwart-ba, Burgenland-ba. Az apropó tulajdonképpen házavató volt, hiszen Hubert és Sarah építkeztek és nem is akármilyen házat építettek maguknak, de erről majd később.

Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.

(ezek a képek az internetről vannak, nem sajátok)

Unterwart-ba (Alsóőr) érve ismét kellemesen csalódtam. Ez a takaros falucska kb. 35 km-re fekszik Szombathelytől, és mivel ilyen közel van Magyarország, rengeteg magyar él itt és a környező településeken. 

Unterwart-ban például olyan sokan, hogy az ott élő osztrákok közül is szinte mindenki beszél magyarul. A helyi Általános Iskola kétnyelvű (magyar-német), a középületeken az osztrák felíratok, jelzések alatt vagy mellett ott szerepel a magyar megfelelője is. 
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak. 

 (ezek a képek is az internetről vannak, nem sajátok)

Amikor megérkeztünk Hubertékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, sőt, mivel én akkor találkoztam velük először, Hubert magyarul köszöntött és mutatkozott be. 
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól. 
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)

Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.

Nekem nagyon tetszett az otthonuk már kívülről is, amikor körbevezettek, akkor viszont teljesen beleszerelmesedtem. Ennek a fő oka az óriási ablakok, az ezeken beáramló sok fény voltak, amihez az egybenyitott konyha-nappali hangulata csak hab volt a tortán. 
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra. 
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.

Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik. 

Fényképezőgépet sajnos nem vittünk magunkkal aznap, úgyhogy nagyrészt csak az internetről talált képekkel, vagy a többi kollégától kapott képekkel tudom csak illusztrálni a történetet. 
 
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)

 Ezután körbejártuk a birtokot, megmutatták az állataikat: vannak libáik, tyúkjaik, pulykáik, nyulaik, tengeri malacaik, kacsáik, egy nagyon mókás kutyájuk, aki végig produkálta magát, és egy aranyos kiscicájuk, aki persze a házban él. 
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni.  Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)

(Pár képet itt azért készítettem a mobilommal.) 

Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.

Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t. 

Az új autó

És akkor a bejegyzés és képek az új autónkról (még ha nem is kezdünk "és"-sel mondatot).

Tehát a történet a következőképpen zajlott:
A kis Lanos-t  már évek óta terveztük lecserélni, mivel öregecske is volt már szegény (idén töltötte a 12-t), és a korából meg persze a jócskán belehajtott kilométerekből adódóan már nagyon nem bírta a strapát. Kb. évente előjött egy-egy nagyobb probléma, aminek a szervizelése sokszor nem volt túl pénztárcakímélő sem, pl.: csak az idei évben eljátszott ügyei között volt egy teljes "benemindulás", aminek akkumulátorcsere lett a vége, aztán tönkrement a fékrendszere, utazás közben persze, éppen hogy kiértünk vele Bécsbe. Itt el is vittük a tőlünk egy utcányira lévő szerelőműhelybe, ahol a javításra azt mondták, hogy drágább lenne, mint amennyit maga az autó ér...
A magyar szerelőnk, akihez mindig vittük a kocsit szervizre, persze tudott olcsóbb és jobb megoldást, csak ehhez fék nélkül, kézifékkel kellett leautókáznunk Bécsből egészen a Balatonig. Hát nem volt egy leányálom a dolog, Robi végig feszülten koncentrált, én meg kapaszkodtam, de úgy, hogy a kezem is belefájdult.
Ezenkívül az elmúlt években is volt jó pár problémája, bizonyos időközönként szinte kötelezőnek érezte, hogy megörvendeztessen minket valamivel. Ennek ellenére mégis szerettük azt a kicsi kocsit, de már tényleg pici volt.
Így idén nyáron, a fékrendszeres-ügy után elhatároztuk, hogy itt az ideje, most már tényleg túl kell adni rajta.

Robi akkor már kiokoskodta, hogy milyen típusú autó lenne a megfelelő számunkra, és ahogy elintéztük a banki ügyeket itt, már mentünk is autónézőbe.
Mindenképpen olyan helyen akartunk új autót venni, ahol a Lanos-t is beszámítják, hogy ne kelljen Bécsből még az autó eladással is bajlódnunk (nem is nagyon tudtuk volna kivitelezni a dolgot). Bejártuk és körbetelefonáltuk a fél Dunántúlt az új kocsi után kutatva: voltunk Mosonmagyaróváron, Győrben, Veszprémben, Székesfehérváron, Bándon, Füreden...
Az utóbbi négy helyre Robi a szerelőnkkel is visszament átnézetni az addigra már kiszemelt autókat, és a végére összesen 2 autó maradt versenyben. A többi vagy agyon-vissza volt törve, vagy a kilométerórája volt elég szépen visszatekerve, amiről persze a kereskedésekben mélyen hallgattak, de a tapasztalt szerelőt nem tudták megtéveszteni. Ezek után nagyon tanácsolom Mindenkinek aki éppen autóvásárlás előtt áll, hogy a szerződés aláírása előtt mindenképp nézesse át a kiszemelt autót egy megbízható szerelővel!

Végül Bándon találtunk rá az új autónkra, ami eléggé ellentéte régi Lanos-unknak: fekete színű - Lanos fehér, nagy - Lanos kicsi 3 ajtós, 3 és fél éves - Lanos 12, tökéletes állapotban van - Lanos már annyira nem, éééés végre ebben az autóban van klíma!!!
Akármilyen vicces, de az utóbbi évek dög melegei után nagyon is fontos szempont volt. Elmondani nem tudom, hogy mit össze tudtunk szenvedni nyaranta, amikor 30-35 fokok voltak, kocsiban semmi klíma, amit városon belül még orvosolni tudtunk a leengedett ablakokkal, de az autópályán már igencsak le akarta vinni a fejünket a szél, nem is beszélve a jó kis szaruhártya-gyulladásokról, amiket én igen könnyen össze tudtam szedni olyankor.
Tehát az új autónk végül egy Ford Mondeo lett (lsd.: kép). Eddig tökéletesen szuperál, nagyon élvezzük. Parkolással azért néha vannak gondok a mérete miatt, vagy inkább a "parkolóhelyek" mérete miatt, de ez a legkevesebb.

Reméljük, sok évig hű társunk lesz, és legalább annyi élmény, és jó emlék fog hozzá is fűződni, mint a kis Lanos-hoz, mert ahogy azt az "Így jártam anyátokkal" című sorozatban is mondták: igaz, hogy az volt az első autónk, és ezért rengeteg emlék fűz hozzá, viszont ez lesz az az autó, amiben először szállítjuk majd a gyerkőcöket, ha már lesznek, és olyan emlékek fognak hozzá kötni, amiket már családként élünk meg együtt. :)

Már egy hónapja, hogy elbúcsúztunk egymástól... Még emlékszem rá, hogy milyen hosszan hallgattam azt a jellegzetes hangodat, ahogy az új tulajoddal a volán mögött egyre messzebbre kerültél tőlünk.

Mivel te voltál az első autónk, így hát jár neked a búcsú, és ez a búcsúlevél.

Arról nem írhatok, hogy Robi mekkora izgalommal és csillogó szemekkel vett meg téged, hiszen én csak az első hetektől ismerlek, de arról beszámolhatok, hogy mennyire féltett mindig, és mennyire a gondodat viselte. Persze meg is hajtott rendesen, hiszen rajtad élte ki az "első-autó"-tulajdonosok minden izgalmát:

Az első sebességmámort, az első biztosítást, az első sok-nullás kilométereket, az első autócsinosítgatásokat, az első megpördülést, az első törést... hát igen, sok mindent átéltünk, kibírtunk együtt. 

Annak az évekkel ezelőtti pünkösd délutánnak az emlékei azt hiszem, megmaradnak ugyanúgy benned is, bennünk is (épp, hogy nem lettél totálkáros, én pedig azóta érzem a hidegfrontokat a jobb térdemmel).

Mi is okoztunk neked bosszúságot, és viszont. Makacs egy kocsi voltál mindig, az biztos.

Hat hosszú évet "szolgáltál" minket, és hiába játszottad néha a sértődöttet, aki "csak azért se hajlandó beindulni", mi nagyon élveztük veled ezt a 6 kalandos évet.

Sok emlék köt össze, végiggondolni is hosszú lenne, de mégis eljött az idő, hogy megváljunk tőled... sajnos a három ajtó, az csak három ajtó marad és a kevés hely sem lesz nagyobb, kinőttünk...

Mi mindig mosolyogva fogunk rád emlékezni, és remélem, hogy jó kezekbe kerülsz, ahol tovább folytathatod a kalandjaidat... és ha a közelünkben leszel majd valamikor a jövőben, csak hallasd azt a nagy hangodat, hogy észrevegyünk és integethessünk neked. :)

Ahogy Robi mondaná: Viszlát Lajoska!