Kinga és Rob - életünk napjai

Már egy hónapja, hogy elbúcsúztunk egymástól... Még emlékszem rá, hogy milyen hosszan hallgattam azt a jellegzetes hangodat, ahogy az új tulajoddal a volán mögött egyre messzebbre kerültél tőlünk.

Mivel te voltál az első autónk, így hát jár neked a búcsú, és ez a búcsúlevél.

Arról nem írhatok, hogy Robi mekkora izgalommal és csillogó szemekkel vett meg téged, hiszen én csak az első hetektől ismerlek, de arról beszámolhatok, hogy mennyire féltett mindig, és mennyire a gondodat viselte. Persze meg is hajtott rendesen, hiszen rajtad élte ki az "első-autó"-tulajdonosok minden izgalmát:

Az első sebességmámort, az első biztosítást, az első sok-nullás kilométereket, az első autócsinosítgatásokat, az első megpördülést, az első törést... hát igen, sok mindent átéltünk, kibírtunk együtt. 

Annak az évekkel ezelőtti pünkösd délutánnak az emlékei azt hiszem, megmaradnak ugyanúgy benned is, bennünk is (épp, hogy nem lettél totálkáros, én pedig azóta érzem a hidegfrontokat a jobb térdemmel).

Mi is okoztunk neked bosszúságot, és viszont. Makacs egy kocsi voltál mindig, az biztos.

Hat hosszú évet "szolgáltál" minket, és hiába játszottad néha a sértődöttet, aki "csak azért se hajlandó beindulni", mi nagyon élveztük veled ezt a 6 kalandos évet.

Sok emlék köt össze, végiggondolni is hosszú lenne, de mégis eljött az idő, hogy megváljunk tőled... sajnos a három ajtó, az csak három ajtó marad és a kevés hely sem lesz nagyobb, kinőttünk...

Mi mindig mosolyogva fogunk rád emlékezni, és remélem, hogy jó kezekbe kerülsz, ahol tovább folytathatod a kalandjaidat... és ha a közelünkben leszel majd valamikor a jövőben, csak hallasd azt a nagy hangodat, hogy észrevegyünk és integethessünk neked. :)

Ahogy Robi mondaná: Viszlát Lajoska!