Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.
(ezek a képek az internetről vannak, nem sajátok)
Unterwart-ba (Alsóőr) érve ismét kellemesen csalódtam. Ez a takaros falucska kb. 35 km-re fekszik Szombathelytől, és mivel ilyen közel van Magyarország, rengeteg magyar él itt és a környező településeken.
Unterwart-ban például olyan sokan, hogy az ott élő osztrákok közül is szinte mindenki beszél magyarul. A helyi Általános Iskola kétnyelvű (magyar-német), a középületeken az osztrák felíratok, jelzések alatt vagy mellett ott szerepel a magyar megfelelője is.
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak.
Amikor megérkeztünk Hubertékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, sőt, mivel én akkor találkoztam velük először, Hubert magyarul köszöntött és mutatkozott be.
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól.
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)
Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.
Nekem nagyon tetszett az otthonuk már kívülről is, amikor körbevezettek, akkor viszont teljesen beleszerelmesedtem. Ennek a fő oka az óriási ablakok, az ezeken beáramló sok fény voltak, amihez az egybenyitott konyha-nappali hangulata csak hab volt a tortán.
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra.
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.
Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik.
Fényképezőgépet sajnos nem vittünk magunkkal aznap, úgyhogy nagyrészt csak az internetről talált képekkel, vagy a többi kollégától kapott képekkel tudom csak illusztrálni a történetet.
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)
Ezután körbejártuk a birtokot, megmutatták az állataikat: vannak libáik, tyúkjaik, pulykáik, nyulaik, tengeri malacaik, kacsáik, egy nagyon mókás kutyájuk, aki végig produkálta magát, és egy aranyos kiscicájuk, aki persze a házban él.
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni. Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)
Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.
Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t.
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak.
(ezek a képek is az internetről vannak, nem sajátok)
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól.
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)
Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra.
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.
Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik.
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni. Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)
(Pár képet itt azért készítettem a mobilommal.)
Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.
Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t.
