Hétvégi kollégalátogatás Burgenland-ban

Múlt szombaton Robi egyik kollégájához voltunk hivatalosak Unterwart-ba, Burgenland-ba. Az apropó tulajdonképpen házavató volt, hiszen Hubert és Sarah építkeztek és nem is akármilyen házat építettek maguknak, de erről majd később.

Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.

(ezek a képek az internetről vannak, nem sajátok)

Unterwart-ba (Alsóőr) érve ismét kellemesen csalódtam. Ez a takaros falucska kb. 35 km-re fekszik Szombathelytől, és mivel ilyen közel van Magyarország, rengeteg magyar él itt és a környező településeken. 

Unterwart-ban például olyan sokan, hogy az ott élő osztrákok közül is szinte mindenki beszél magyarul. A helyi Általános Iskola kétnyelvű (magyar-német), a középületeken az osztrák felíratok, jelzések alatt vagy mellett ott szerepel a magyar megfelelője is. 
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak. 

 (ezek a képek is az internetről vannak, nem sajátok)

Amikor megérkeztünk Hubertékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, sőt, mivel én akkor találkoztam velük először, Hubert magyarul köszöntött és mutatkozott be. 
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól. 
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)

Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.

Nekem nagyon tetszett az otthonuk már kívülről is, amikor körbevezettek, akkor viszont teljesen beleszerelmesedtem. Ennek a fő oka az óriási ablakok, az ezeken beáramló sok fény voltak, amihez az egybenyitott konyha-nappali hangulata csak hab volt a tortán. 
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra. 
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.

Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik. 

Fényképezőgépet sajnos nem vittünk magunkkal aznap, úgyhogy nagyrészt csak az internetről talált képekkel, vagy a többi kollégától kapott képekkel tudom csak illusztrálni a történetet. 
 
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)

 Ezután körbejártuk a birtokot, megmutatták az állataikat: vannak libáik, tyúkjaik, pulykáik, nyulaik, tengeri malacaik, kacsáik, egy nagyon mókás kutyájuk, aki végig produkálta magát, és egy aranyos kiscicájuk, aki persze a házban él. 
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni.  Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)

(Pár képet itt azért készítettem a mobilommal.) 

Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.

Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t. 

Az új autó

És akkor a bejegyzés és képek az új autónkról (még ha nem is kezdünk "és"-sel mondatot).

Tehát a történet a következőképpen zajlott:
A kis Lanos-t  már évek óta terveztük lecserélni, mivel öregecske is volt már szegény (idén töltötte a 12-t), és a korából meg persze a jócskán belehajtott kilométerekből adódóan már nagyon nem bírta a strapát. Kb. évente előjött egy-egy nagyobb probléma, aminek a szervizelése sokszor nem volt túl pénztárcakímélő sem, pl.: csak az idei évben eljátszott ügyei között volt egy teljes "benemindulás", aminek akkumulátorcsere lett a vége, aztán tönkrement a fékrendszere, utazás közben persze, éppen hogy kiértünk vele Bécsbe. Itt el is vittük a tőlünk egy utcányira lévő szerelőműhelybe, ahol a javításra azt mondták, hogy drágább lenne, mint amennyit maga az autó ér...
A magyar szerelőnk, akihez mindig vittük a kocsit szervizre, persze tudott olcsóbb és jobb megoldást, csak ehhez fék nélkül, kézifékkel kellett leautókáznunk Bécsből egészen a Balatonig. Hát nem volt egy leányálom a dolog, Robi végig feszülten koncentrált, én meg kapaszkodtam, de úgy, hogy a kezem is belefájdult.
Ezenkívül az elmúlt években is volt jó pár problémája, bizonyos időközönként szinte kötelezőnek érezte, hogy megörvendeztessen minket valamivel. Ennek ellenére mégis szerettük azt a kicsi kocsit, de már tényleg pici volt.
Így idén nyáron, a fékrendszeres-ügy után elhatároztuk, hogy itt az ideje, most már tényleg túl kell adni rajta.

Robi akkor már kiokoskodta, hogy milyen típusú autó lenne a megfelelő számunkra, és ahogy elintéztük a banki ügyeket itt, már mentünk is autónézőbe.
Mindenképpen olyan helyen akartunk új autót venni, ahol a Lanos-t is beszámítják, hogy ne kelljen Bécsből még az autó eladással is bajlódnunk (nem is nagyon tudtuk volna kivitelezni a dolgot). Bejártuk és körbetelefonáltuk a fél Dunántúlt az új kocsi után kutatva: voltunk Mosonmagyaróváron, Győrben, Veszprémben, Székesfehérváron, Bándon, Füreden...
Az utóbbi négy helyre Robi a szerelőnkkel is visszament átnézetni az addigra már kiszemelt autókat, és a végére összesen 2 autó maradt versenyben. A többi vagy agyon-vissza volt törve, vagy a kilométerórája volt elég szépen visszatekerve, amiről persze a kereskedésekben mélyen hallgattak, de a tapasztalt szerelőt nem tudták megtéveszteni. Ezek után nagyon tanácsolom Mindenkinek aki éppen autóvásárlás előtt áll, hogy a szerződés aláírása előtt mindenképp nézesse át a kiszemelt autót egy megbízható szerelővel!

Végül Bándon találtunk rá az új autónkra, ami eléggé ellentéte régi Lanos-unknak: fekete színű - Lanos fehér, nagy - Lanos kicsi 3 ajtós, 3 és fél éves - Lanos 12, tökéletes állapotban van - Lanos már annyira nem, éééés végre ebben az autóban van klíma!!!
Akármilyen vicces, de az utóbbi évek dög melegei után nagyon is fontos szempont volt. Elmondani nem tudom, hogy mit össze tudtunk szenvedni nyaranta, amikor 30-35 fokok voltak, kocsiban semmi klíma, amit városon belül még orvosolni tudtunk a leengedett ablakokkal, de az autópályán már igencsak le akarta vinni a fejünket a szél, nem is beszélve a jó kis szaruhártya-gyulladásokról, amiket én igen könnyen össze tudtam szedni olyankor.
Tehát az új autónk végül egy Ford Mondeo lett (lsd.: kép). Eddig tökéletesen szuperál, nagyon élvezzük. Parkolással azért néha vannak gondok a mérete miatt, vagy inkább a "parkolóhelyek" mérete miatt, de ez a legkevesebb.

Reméljük, sok évig hű társunk lesz, és legalább annyi élmény, és jó emlék fog hozzá is fűződni, mint a kis Lanos-hoz, mert ahogy azt az "Így jártam anyátokkal" című sorozatban is mondták: igaz, hogy az volt az első autónk, és ezért rengeteg emlék fűz hozzá, viszont ez lesz az az autó, amiben először szállítjuk majd a gyerkőcöket, ha már lesznek, és olyan emlékek fognak hozzá kötni, amiket már családként élünk meg együtt. :)

Már egy hónapja, hogy elbúcsúztunk egymástól... Még emlékszem rá, hogy milyen hosszan hallgattam azt a jellegzetes hangodat, ahogy az új tulajoddal a volán mögött egyre messzebbre kerültél tőlünk.

Mivel te voltál az első autónk, így hát jár neked a búcsú, és ez a búcsúlevél.

Arról nem írhatok, hogy Robi mekkora izgalommal és csillogó szemekkel vett meg téged, hiszen én csak az első hetektől ismerlek, de arról beszámolhatok, hogy mennyire féltett mindig, és mennyire a gondodat viselte. Persze meg is hajtott rendesen, hiszen rajtad élte ki az "első-autó"-tulajdonosok minden izgalmát:

Az első sebességmámort, az első biztosítást, az első sok-nullás kilométereket, az első autócsinosítgatásokat, az első megpördülést, az első törést... hát igen, sok mindent átéltünk, kibírtunk együtt. 

Annak az évekkel ezelőtti pünkösd délutánnak az emlékei azt hiszem, megmaradnak ugyanúgy benned is, bennünk is (épp, hogy nem lettél totálkáros, én pedig azóta érzem a hidegfrontokat a jobb térdemmel).

Mi is okoztunk neked bosszúságot, és viszont. Makacs egy kocsi voltál mindig, az biztos.

Hat hosszú évet "szolgáltál" minket, és hiába játszottad néha a sértődöttet, aki "csak azért se hajlandó beindulni", mi nagyon élveztük veled ezt a 6 kalandos évet.

Sok emlék köt össze, végiggondolni is hosszú lenne, de mégis eljött az idő, hogy megváljunk tőled... sajnos a három ajtó, az csak három ajtó marad és a kevés hely sem lesz nagyobb, kinőttünk...

Mi mindig mosolyogva fogunk rád emlékezni, és remélem, hogy jó kezekbe kerülsz, ahol tovább folytathatod a kalandjaidat... és ha a közelünkben leszel majd valamikor a jövőben, csak hallasd azt a nagy hangodat, hogy észrevegyünk és integethessünk neked. :)

Ahogy Robi mondaná: Viszlát Lajoska!