Az autó egy olyan dolog, ami hiába szolgálja ki az embert, teszi könnyebbé az életét, akarva-akaratlanul is sok fejfájást tud okozni az embernek.
Nyáron cseréltük le régi jó,de már igencsak öreg (13 éves) és nekünk igencsak kicsi Lanos-unkat egy 3,5 éves Mondeo-ra. Nagy volt az öröm, ugye az újdonság, és hogy milyen szép, új, nagy, kényelmes. Esküszöm, még új illata is volt, ha beült az ember, azaz még mindig az van.
Gondoltam, ezzel a cserével vége annak a balszerencseszériának, ami kis Lanos-unkkal végigkísért minket az utóbbi években (ami meghibásodhat egy autón, az szinte mind előjött rajta, nem is beszélve a különböző meghúzásokról, sérülésekről stb.).
Ez a nagy megkönnyebbülés egészen 2 héttel ezelőttig tartott, amikor is, egy csütörtöki napon, fényes nappal, Bécs kellős közepén, a nyílt utcán végigkarcolták az új autónk oldalát. Az ok, az elkövető, és az eszköz ismeretlen.
Először azt hittük, hogy kulccsal csinálhatták, mert - idézem Robit: "talán nem olyan mély", viszont mind a két ajtón látszik.
Éppen a következő nap mentünk haza, és bíztunk benne, hogy a hétvégén esetleg meg is tudjuk csináltatni.
Robi el is vitte az autót a MuciFoci által ajánlott autófényezőhöz, aki történetesen az apukája is.
Ezúton köszönöm Katinak még egyszer a segítséget!
Az apukájától azonban hamar megtudtuk a rossz hírt: ezt a karcolást bizony nem kulccsal csinálták, sőt ő sem tudja mivel csinálhatták, mivel olyan mély, hogy ennél mélyebb nem is lehetne (ahogy Robi fogalmazott: csontig vésték). Szóval mind a két ajtót teljes egészében újra kellene fényezni, ami pedig nem pár órás művelet. Konkrétan legalább 3 napra ott kellene hagynunk az autót, amit sajnos mostanában nem igen tudunk megoldani, majd talán nyáron valamikor. Az viszont addig sem lenne jó, ha nekiállna rozsdásodni az új autónk a karc mentén... így Robi vett valamiféle javítófestéket ideiglenes megoldásnak, amivel lekente a karcolást, hogy megakadályozza a rozsdásodást. Hát, nem mondanám, hogy szép lett tőle az autó, olyan, mintha egy csiga mászott volna végig rajta, de még mindig jobb, mint a karc és a rozsda és így talán kibírja...
Ami az eset kapcsán megfordult a fejemben:
1. hogyan lehet bárki is olyan rosszindulatú, hogy más tulajdonát megrongálja, pusztán szórakozásból, vagy éppen nem tetszésből és főleg ismeretlenül? (amennyiben mégis kulccsal vagy más eszközzel, de szánt szándékkal történt az incidens),
2. felállítottam egy olyan elméletet, mivel Robi egy bicikliút mellett parkolt akkor, hogy talán véletlenül eshettek neki az autónak biciklivel... abban az esetben, ha felnőtt ember tette, akkor szerintem hagyhatott volna ott egy cetlit, mint ahogy ezt az autóval történő meghúzásoknál jobb esetben tenni szokták;
abban az esetben viszont, ha egy gyerek volt, akkor legyen szíves, legközelebb vigyázzon jobban!
3. remélhetőleg ezzel nem egy új rossz-széria kezdődött el autóügyben,
4. egyébként meg ez csak egy kocsi. Süt a nap, kék az ég, ha kinyitom az ablakot, áramlik be a tavaszias levegő, és madárcsicsergést hallok kintről.. azt hiszem, remélem, itt a tavasz! Szép az élet! :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 7köznapok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 7köznapok. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. 03. 07.
2011. 02. 02.
Az az áldásos bürokrácia - II. felvonás és a végeredmény
Az osztrák biztosításommal és a magyar ügyintézéssel kapcsolatos előző bejegyzésem utáni napokban fogtuk magunkat és leutaztunk Mosonmagyaróvárra (az mégiscsak közelebb van Bécshez, mint Veszprém), hogy még egyszer tegyünk egy próbát, hátha sikerül elintézni a dolgokat.
Még időben odaértünk az APEH-hez, ahol egy jó háromnegyed órás várakozás után elmagyarázhattuk az ügyintézőnek a problémánkat.
Nagyon készséges volt az úr, neki is látott lezárni a magyar biztosításomat, és elindítani a folyamatot. Ám ahogy meghallotta, hogy mi bizony Veszprém-megyéből származunk, egyből széttárta a karjait, és hátrébb tolta a székét a számítógéptől, mondván, hogy "Ja kérem, akkor én nem segíthetek Önöknek. Veszprémbe kéne menni..."
Azt hiszem, látványosan felháborodtunk a hallottakon, és már kezdtünk is panaszkodni, hogy már kb. másfél hónapja ide-oda küldözgetnek minket, és ennek ellenére sehol sem sikerül elintézni a dolgot.
Egyébként nehezen hiszem, hogy a mai világban - amikor már létezik egy olyan "csudálatos találmány", mint az internet és elvileg minden összeköttetésben lehetne mindennel, legalábbis egy adott hivatali szervezeten belül - nekünk kellene 120 km megtenni csakis azért, hogy a veszprémi irodában adjam át az osztrák igazolást és ott zárhassák le a magyar biztosításom.
Akárhogy érveltünk, hajthatatlannak tűnt az úr, és csak annyit tudott tanácsolni, hogyha nem akarunk leutazni Veszprémig, adjuk fel postán a veszprémi irodának az igazolást (ja persze, mert úgy biztos könnyebb lenne elintézni, nem is beszélve arról, hogy mennyi időt venne igénybe, míg odaér, ha éppen el nem kallódik a postán).
Szerencsére a másik asztalnál ülő ügyintéző hölgy elcsípte az utolsó mondatokat és rákérdezett, hogy miről is van szó. Mikor elmondtuk neki a problémát, a hölgy értetlenkedve "kioktatta" az ügyintézőnket, hogy ne szőrözzön már velünk, el tudja ezt ő intézni, csak egy telefonjába kerül a dolog, ne akarjon már minket Veszprémig ezért leküldeni.
Érdekes módon ezután mégis tényleg el tudta intézni az úr is a dolgot, és pár perc után indulhattunk is tovább az OEP-hez.
Mivel Mosonmagyaróvár egy egész pici város, az OEP-nek sincs ott rendes irodája, csak egy kis Kirendeltsége, ami konkrétan egy szem ügyintézőt jelent a helyi Közösségi Ház egyik szobájában.
Itt várhattunk egy újabb fél órát - közben volt egy kis perpatvar is a várakozók között - de végül bejutottunk, odaadtuk az APEH-tól kapott igazolást és elmondtuk mit is szeretnénk.
Igen ám, de mivel ez egy Kirendeltség csak, a papírt továbbítani kell a győri központba és ott majd elintézik, és kiküldik postán az igazolást. Amikor meghallottuk, hogy mennyi az ügyintézési idő ez ügyben (22 munkanap), már azt hittem, megőrülök.
Elfogyott a cérna, úgymond "az asztalra csaptunk", mire a hölgy felajánlotta, hogy elviszi ő személyesen a papírjainkat a győri központba, elintézi, és következő hétfőn jöhetünk az igazolásért.
Így történt, hogy csodák csodájára megkaptuk végre a magyar illetékes hivataloktól a szükséges igazolást, amit ma reggel bevittünk a bécsi biztosítónak, ahol összesen 5 perc alatt(!) elintéztük az eddigi problémánkat.
Nem viccelek: bementünk, egyből sorra kerültünk, tehát 0 perc várakozási idő, majd az ügyintéző beiktatta az igazolást, pötyögött valamit a gépbe, és mosolyogva közölte, hogy rendben vagyunk, az eddigi összeget, amit követeltek, vegyük semmisnek, innentől rendben fog jönni a csekk (a normál összegről).
Szóval hihetetlen, de sikerült végre pontot tennünk az egészségügyi biztosításos herce-hurca végére!
Még időben odaértünk az APEH-hez, ahol egy jó háromnegyed órás várakozás után elmagyarázhattuk az ügyintézőnek a problémánkat.
Nagyon készséges volt az úr, neki is látott lezárni a magyar biztosításomat, és elindítani a folyamatot. Ám ahogy meghallotta, hogy mi bizony Veszprém-megyéből származunk, egyből széttárta a karjait, és hátrébb tolta a székét a számítógéptől, mondván, hogy "Ja kérem, akkor én nem segíthetek Önöknek. Veszprémbe kéne menni..."
Azt hiszem, látványosan felháborodtunk a hallottakon, és már kezdtünk is panaszkodni, hogy már kb. másfél hónapja ide-oda küldözgetnek minket, és ennek ellenére sehol sem sikerül elintézni a dolgot.
Egyébként nehezen hiszem, hogy a mai világban - amikor már létezik egy olyan "csudálatos találmány", mint az internet és elvileg minden összeköttetésben lehetne mindennel, legalábbis egy adott hivatali szervezeten belül - nekünk kellene 120 km megtenni csakis azért, hogy a veszprémi irodában adjam át az osztrák igazolást és ott zárhassák le a magyar biztosításom.
Akárhogy érveltünk, hajthatatlannak tűnt az úr, és csak annyit tudott tanácsolni, hogyha nem akarunk leutazni Veszprémig, adjuk fel postán a veszprémi irodának az igazolást (ja persze, mert úgy biztos könnyebb lenne elintézni, nem is beszélve arról, hogy mennyi időt venne igénybe, míg odaér, ha éppen el nem kallódik a postán).
Szerencsére a másik asztalnál ülő ügyintéző hölgy elcsípte az utolsó mondatokat és rákérdezett, hogy miről is van szó. Mikor elmondtuk neki a problémát, a hölgy értetlenkedve "kioktatta" az ügyintézőnket, hogy ne szőrözzön már velünk, el tudja ezt ő intézni, csak egy telefonjába kerül a dolog, ne akarjon már minket Veszprémig ezért leküldeni.
Érdekes módon ezután mégis tényleg el tudta intézni az úr is a dolgot, és pár perc után indulhattunk is tovább az OEP-hez.
Mivel Mosonmagyaróvár egy egész pici város, az OEP-nek sincs ott rendes irodája, csak egy kis Kirendeltsége, ami konkrétan egy szem ügyintézőt jelent a helyi Közösségi Ház egyik szobájában.
Itt várhattunk egy újabb fél órát - közben volt egy kis perpatvar is a várakozók között - de végül bejutottunk, odaadtuk az APEH-tól kapott igazolást és elmondtuk mit is szeretnénk.
Igen ám, de mivel ez egy Kirendeltség csak, a papírt továbbítani kell a győri központba és ott majd elintézik, és kiküldik postán az igazolást. Amikor meghallottuk, hogy mennyi az ügyintézési idő ez ügyben (22 munkanap), már azt hittem, megőrülök.
Elfogyott a cérna, úgymond "az asztalra csaptunk", mire a hölgy felajánlotta, hogy elviszi ő személyesen a papírjainkat a győri központba, elintézi, és következő hétfőn jöhetünk az igazolásért.
Így történt, hogy csodák csodájára megkaptuk végre a magyar illetékes hivataloktól a szükséges igazolást, amit ma reggel bevittünk a bécsi biztosítónak, ahol összesen 5 perc alatt(!) elintéztük az eddigi problémánkat.
Nem viccelek: bementünk, egyből sorra kerültünk, tehát 0 perc várakozási idő, majd az ügyintéző beiktatta az igazolást, pötyögött valamit a gépbe, és mosolyogva közölte, hogy rendben vagyunk, az eddigi összeget, amit követeltek, vegyük semmisnek, innentől rendben fog jönni a csekk (a normál összegről).
Szóval hihetetlen, de sikerült végre pontot tennünk az egészségügyi biztosításos herce-hurca végére!
2011. 01. 20.
A két héttel ezelőtti napfogyatkozás emlékére
Két héttel ezelőtt 2011. január 4-én délelőtt részleges napfogyatkozás volt megfigyelhető (vagy éppen meg nem figyelhető) Európa felett.
Én egész pontosan előtte este hallottam először hírét a másnapi eseménynek, és mivel még egy ilyen részleges napfogyatkozást sem ajánlott szabad szemmel nézni, így nem volt lehetőségünk megfelelően rákészülni (arról nem is beszélve, hogy mivel épp szabadságon volt Robi, plusz én még mindig nem győztem le azt a vírust, ami kb. 5 héten keresztül kínzott, ezért szépen átaludtuk az egész napfogyatkozást).
4-én így csak az interneten olvashattam róla, hogy sokan nem láttak semmit a köd, vagy a felhős idő miatt, láttam egy-két fényképet stb.
Ami érdekes a dologgal kapcsolatban, hogy eszembe juttatta azt a bizonyos 1999-es teljes napfogyatkozást, persze csak egy homályos emlékkép villant be, már nagyon régen volt.
Történt azonban hónapokkal ezelőtt, hogy egyik hazalátogatásunkkor apukám a kezembe nyomott egy szatyrot, ami tele volt gyerekkori holmijaimmal, mondván, hogy ezt a tárolóban találta, amikor valamilyen szerszámot keresett.
Úgy örültem neki, mint majom a farkának, hiszen az évek alatt elég sokszor költözött a családom, és a régi dolgok szépen lassan eltűntek a költözések során.
Nagy izgalommal kezdtem kipakolni a szatyor tartalmát: volt benne pár műsoros magnókazetta (pl.: Rapülők, Andersen mesék, Carpe Diem, saját válogatások), egy-két régi babám, egy távirányítós játékkutya, pár festőkellékem ééés a naplóm, amit még az általános iskolás éveim végén kezdtem el írni, és körülbelül 3 éven keresztül szorgalmasan vezettem is.
Most, hogy újra a kezemben tartottam a naplót, szinte visszarepített a múltba, láttam magam előtt a régi szobámat, magamat, ahogy a szép kis rózsás borítású, de még üres napló első lapjára rajzolom rá éppen szép, cikornyás betűkkel a "Napló" szócskát és alá két szál rózsát, hogy a belső lap is tükrözze a borító hangulatát.
A következő lapon az első naplóbejegyzésem:
"Kedves Naplóm!
Ezen a napon kezdek el naplót vezetni. Ez életem legelső naplója. Már régóta akartam ilyet írni, de eddig vagy nem volt rá időm vagy éppen nem tartottam szükségesnek- így hát mindig elmaradt............ Azt hiszem, jól döntöttem, hogy elkezdtem írni ezt a naplót és remélem, ha majd visszaolvasok benne, sok jó dolgot fogok látni.
Tehát mostantól kedves naplóm, te leszel a legfőbb bizalmasom." :))
A legnagyobb kincsek kerültek újból a kezeimbe! Hihetetlenül örültem neki, arról nem is beszélve, hogy majd megszakadtam a röhögéstől a naplóm egyes bejegyzéseit olvasva, amíg másokat még kicsit meg is könnyeztem. :)
Na de hogy hogy jön ez a két héttel ezelőtti napfogyatkozáshoz? Hát úgy, hogy a naplómban megörökítettem az 1999-es élményeimet is, köztük azt, hogy hogyan is éltem meg a teljes napfogyatkozást anno.
Érdekes volt visszaolvasni, persze nem csak ezt a részt, az összes többit is. Hihetetlen, hogy mennyit változtam, változott a gondolkodásom ezalatt a tizen-x év alatt. Mintha nem is én lennék az, aki azokat a sorokat papírra vetette.
Egy-két részlet a naplómból 1999. augusztusából, a napfogyatkozás előtti napokról:
"1999. augusztus 9. hétfő
Őrület, mi van az utakon és egyáltalán az egész városban! Tisztára meg vannak kergülve az emberek! Nem tudom, mit hisznek: hogy holnapután vége a világnak?!"
"1999. augusztus 10. kedd
Délután beborult és másodfokú viharjelzés volt. Remélem, holnap tiszta lesz az ég! Nagy pech lenne, ha egy vihar miatt nem lehetne látni, lehet, hogy életünk egyetlen napfogyatkozását! Mindenesetre már csak "egyet kell aludni" a nagy égi eseményig! Fura érzés!"
Magát a "nagy eseményt" pedig így éltem meg anno:
"1999. augusztus 11. szerda
NAPFOGYATKOZÁS! Hát igen, megtörtént a nagy esemény és túléltük, nem lett vége a világnak...... Alig tudtam aludni az éjjel. Esett az eső és reggel tele volt az ég felhővel. Azt hittük, egész nap így marad, de végül eltűntek a felhők.
Aztán kb. fél 12 körül elkezdett fogyni a Nap. Elég lassan fogyott és pontosan 12 óra 49 perckora Hold teljesen eltakarta a Napot. Az utolsó percekben, mielőtt bekövetkezett volna a teljesség, fokozatosan sötét lett, és lehűlt a levegő, de nem volt éjszakai sötétség, csak amolyan hajnali. Kirázott a hideg, kicsit olyan volt, mintha a "végítéletre" várnánk. Nem tudom, miért éreztem így. Aztán mikor a Hold elfedte a Napot, az gyönyörű volt, egyszerűen csodálatos. Kár, hogy félreinformáltak és ezért csak kevésszer mertem megnézni. De kimondhatatlanul szép volt. Az ezüstkorona előtt tisztán lehetett látni a Hold krátereit és a gömbalakját. Ez csak az emlékeinkben marad meg így, se kamerával, se képekkel nem lehet visszaadni ilyen élethűen. 2 perc 22 másodpercig tartott, aztán még egy óra, mire teljesen megmutatkozott újra a napkorong.
Úgy éreztem, mintha az egész világ újjászületett volna.
Kár, hogy hazafele jövet elvesztettem a védőszemüveget, de az a két óra örök emlék marad és senki sem veheti el tőlem."
Érdekes volt így visszaolvasni és ezzel feleleveníteni a dolgot. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire elvarázsolt az egész esemény. :)
Azt hiszem, hogy aznap, amikor újra a kezembe került a régi naplóm, jöttem csak rá, hogy milyen jó dolog is egy ilyen titkos napló, amiben leírjuk az érzelmeinket, tapasztalatainkat, és ennek a segítségével hosszú évek múlva is fel tudjuk eleveníteni az emlékeinket, és akár elcsodálkozhatunk azon a tényen is, hogy mennyire más emberek vagyunk, más gondolatokkal, más érzelmekkel, más értékrenddel, mint sok-sok évvel ezelőtt.
Ti emlékeztek még rá, hogy hogyan éltétek meg a '99-es napfogyatkozást? Nektek is van ilyen titkos naplótok, ami segít újra idevarázsolni a múltat?
Én egész pontosan előtte este hallottam először hírét a másnapi eseménynek, és mivel még egy ilyen részleges napfogyatkozást sem ajánlott szabad szemmel nézni, így nem volt lehetőségünk megfelelően rákészülni (arról nem is beszélve, hogy mivel épp szabadságon volt Robi, plusz én még mindig nem győztem le azt a vírust, ami kb. 5 héten keresztül kínzott, ezért szépen átaludtuk az egész napfogyatkozást).
(kép innen)
Ami érdekes a dologgal kapcsolatban, hogy eszembe juttatta azt a bizonyos 1999-es teljes napfogyatkozást, persze csak egy homályos emlékkép villant be, már nagyon régen volt.
Történt azonban hónapokkal ezelőtt, hogy egyik hazalátogatásunkkor apukám a kezembe nyomott egy szatyrot, ami tele volt gyerekkori holmijaimmal, mondván, hogy ezt a tárolóban találta, amikor valamilyen szerszámot keresett.
Úgy örültem neki, mint majom a farkának, hiszen az évek alatt elég sokszor költözött a családom, és a régi dolgok szépen lassan eltűntek a költözések során.
Nagy izgalommal kezdtem kipakolni a szatyor tartalmát: volt benne pár műsoros magnókazetta (pl.: Rapülők, Andersen mesék, Carpe Diem, saját válogatások), egy-két régi babám, egy távirányítós játékkutya, pár festőkellékem ééés a naplóm, amit még az általános iskolás éveim végén kezdtem el írni, és körülbelül 3 éven keresztül szorgalmasan vezettem is.
Most, hogy újra a kezemben tartottam a naplót, szinte visszarepített a múltba, láttam magam előtt a régi szobámat, magamat, ahogy a szép kis rózsás borítású, de még üres napló első lapjára rajzolom rá éppen szép, cikornyás betűkkel a "Napló" szócskát és alá két szál rózsát, hogy a belső lap is tükrözze a borító hangulatát.
A következő lapon az első naplóbejegyzésem:
"Kedves Naplóm!
Ezen a napon kezdek el naplót vezetni. Ez életem legelső naplója. Már régóta akartam ilyet írni, de eddig vagy nem volt rá időm vagy éppen nem tartottam szükségesnek- így hát mindig elmaradt............ Azt hiszem, jól döntöttem, hogy elkezdtem írni ezt a naplót és remélem, ha majd visszaolvasok benne, sok jó dolgot fogok látni.
Tehát mostantól kedves naplóm, te leszel a legfőbb bizalmasom." :))
A legnagyobb kincsek kerültek újból a kezeimbe! Hihetetlenül örültem neki, arról nem is beszélve, hogy majd megszakadtam a röhögéstől a naplóm egyes bejegyzéseit olvasva, amíg másokat még kicsit meg is könnyeztem. :)
Na de hogy hogy jön ez a két héttel ezelőtti napfogyatkozáshoz? Hát úgy, hogy a naplómban megörökítettem az 1999-es élményeimet is, köztük azt, hogy hogyan is éltem meg a teljes napfogyatkozást anno.
Érdekes volt visszaolvasni, persze nem csak ezt a részt, az összes többit is. Hihetetlen, hogy mennyit változtam, változott a gondolkodásom ezalatt a tizen-x év alatt. Mintha nem is én lennék az, aki azokat a sorokat papírra vetette.
"1999. augusztus 9. hétfő
Őrület, mi van az utakon és egyáltalán az egész városban! Tisztára meg vannak kergülve az emberek! Nem tudom, mit hisznek: hogy holnapután vége a világnak?!"
"1999. augusztus 10. kedd
Délután beborult és másodfokú viharjelzés volt. Remélem, holnap tiszta lesz az ég! Nagy pech lenne, ha egy vihar miatt nem lehetne látni, lehet, hogy életünk egyetlen napfogyatkozását! Mindenesetre már csak "egyet kell aludni" a nagy égi eseményig! Fura érzés!"
Magát a "nagy eseményt" pedig így éltem meg anno:
"1999. augusztus 11. szerda
NAPFOGYATKOZÁS! Hát igen, megtörtént a nagy esemény és túléltük, nem lett vége a világnak...... Alig tudtam aludni az éjjel. Esett az eső és reggel tele volt az ég felhővel. Azt hittük, egész nap így marad, de végül eltűntek a felhők.
Aztán kb. fél 12 körül elkezdett fogyni a Nap. Elég lassan fogyott és pontosan 12 óra 49 perckora Hold teljesen eltakarta a Napot. Az utolsó percekben, mielőtt bekövetkezett volna a teljesség, fokozatosan sötét lett, és lehűlt a levegő, de nem volt éjszakai sötétség, csak amolyan hajnali. Kirázott a hideg, kicsit olyan volt, mintha a "végítéletre" várnánk. Nem tudom, miért éreztem így. Aztán mikor a Hold elfedte a Napot, az gyönyörű volt, egyszerűen csodálatos. Kár, hogy félreinformáltak és ezért csak kevésszer mertem megnézni. De kimondhatatlanul szép volt. Az ezüstkorona előtt tisztán lehetett látni a Hold krátereit és a gömbalakját. Ez csak az emlékeinkben marad meg így, se kamerával, se képekkel nem lehet visszaadni ilyen élethűen. 2 perc 22 másodpercig tartott, aztán még egy óra, mire teljesen megmutatkozott újra a napkorong.
Úgy éreztem, mintha az egész világ újjászületett volna.
Kár, hogy hazafele jövet elvesztettem a védőszemüveget, de az a két óra örök emlék marad és senki sem veheti el tőlem."
Érdekes volt így visszaolvasni és ezzel feleleveníteni a dolgot. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire elvarázsolt az egész esemény. :)
Azt hiszem, hogy aznap, amikor újra a kezembe került a régi naplóm, jöttem csak rá, hogy milyen jó dolog is egy ilyen titkos napló, amiben leírjuk az érzelmeinket, tapasztalatainkat, és ennek a segítségével hosszú évek múlva is fel tudjuk eleveníteni az emlékeinket, és akár elcsodálkozhatunk azon a tényen is, hogy mennyire más emberek vagyunk, más gondolatokkal, más érzelmekkel, más értékrenddel, mint sok-sok évvel ezelőtt.
Ti emlékeztek még rá, hogy hogyan éltétek meg a '99-es napfogyatkozást? Nektek is van ilyen titkos naplótok, ami segít újra idevarázsolni a múltat?
2011. 01. 03.
Az az áldásos bürokrácia...
Sakk-matt helyzetbe kerültünk azt hiszem, és nem is kicsit.
A történet ott kezdődött, hogy mivel lassan 2 éve Ausztriában élünk, és viszonylag ritkán is járunk haza, a jövőről nem is beszélve, elhatároztuk, hogy meg kellene kötni nekem is itt kint az Egészségügyi biztosítást (Robinak ugye a munkahelye által már 2 éve él az itteni biztosítása, viszont mivel én itthonról dolgozok a saját vállalkozásunkon belül, és ugye kontrollra is Magyarországra kellett mennem, ezért eddig nekem otthonra fizettük az egészségügyi biztosítást).
Októberben aztán fogtuk magunkat és ellátogattunk a Bécsi Egészség Pénztárhoz (WGKK), hogy megkössük nekem is Ausztriában a biztosítást.
Nem is volt semmi probléma ott helyben, felvették az adatokat, és mondták, hogy akkor majd kiszámolják, hogy havonta mennyit kell fizetnünk, és az e-card-ommal együtt kiküldik az értesítést.
Az e-card meg is érkezett postán alig pár napon belül, viszont a kiszámolt összegről való értesítés nem szerepelt a levélben.
Következő héten éppen hazamentünk Füredre, ahol Robiék postaládájában egy levél fogadott minket a WGKK-tól. Oda küldték ki a kiszámolt összegről való tájékoztatást.
Amikor felbontottuk a levelet és megláttuk az összeget, hát, majdnem leestünk a székről. Na nem azért, mert az itteni szolgáltatás annyira iszonyatosan drága lenne, csakhogy a bécsi Egészség Pénztár úgy számolta ki valamiért, hogy nekem az esküvő időpontjától kellene befizetnünk a biztosítást ahhoz, hogy a jelenlegi biztosításomat meg tudjuk kezdeni.
Kis mérgelődés, fejtörés után, fogtuk magunkat és bementünk a veszprémi OEP-hez, mivel amúgy is otthon voltunk, és hétköznap is volt.
Ott elsírtuk a bánatunkat, és próbáltunk kérni egy igazolást arról, hogy én egészen 2010. november végéig Magyarországon voltam biztosítva. Ugyanis, mint ahogy az kiderült, minden ember csak egy országban lehet biztosított, így ha én otthonra fizettem novemberig, a WGKK csak 2010. decemberétől kérheti, hogy az osztrák biztosítást fizessük.
Na de itt jön egy nagy DE a történetben:
ugyanis ahhoz, hogy a WGKK elfogadja, hogy csak decembertől kell fizetnünk és meg tudjuk kezdeni az itteni biztosítást, kell egy igazolás arról, hogy a magyar biztosításom lezárult.
Az Oep küldött is ki egy igazolást, ami viszont csak arról az időszakról ad igazolást, amíg én Magyarországon dolgoztam, és a munkahelyem fizette utánam a TB-t.
Ezután egyénileg fizettük a TB-met havonta, netbank-os átutalással. Erről viszont az OEP nem tud nekünk igazolást adni, erről csak az APEH tudna, viszont az APEH csak akkor ad ki nekünk erről és egyben a magyar biztosításom lezárásáról igazolást, ha az osztrák WGKK-tól viszünk az APEH-nak egy igazolást arról, hogy már Ausztriában vagyok biztosítva.
Viszont a WGKK csak akkor ad ki nekem az osztrák biztosításom megkezdéséről igazolást, ha a APEH-tól viszem nekik az igazolást a magyar biztosításom lezárásáról. Szóval eléggé sakk-matt.
Már telefonáltunk mindenfele, bementünk mindenhova, ahova kellett, de mégsem jutottunk egyről a kettőre.
A következő utunk megint az APEH-hoz lesz, de van egy olyan érzésem, hogy ezt a helyzetet csakis az ügyintéző jóindulatával tudjuk majd megoldani, különben nem tudom, hogyan lehetne máshogy.
(Pedig muszáj lenne minél hamarabb sikerrel járnunk.)
Az azért számomra mégis érthetetlen, hogy a mai modern világban, EU-n belül ráadásul, két szomszédos ország között ilyen nehézkes lehet az ügyintézés.
A történet ott kezdődött, hogy mivel lassan 2 éve Ausztriában élünk, és viszonylag ritkán is járunk haza, a jövőről nem is beszélve, elhatároztuk, hogy meg kellene kötni nekem is itt kint az Egészségügyi biztosítást (Robinak ugye a munkahelye által már 2 éve él az itteni biztosítása, viszont mivel én itthonról dolgozok a saját vállalkozásunkon belül, és ugye kontrollra is Magyarországra kellett mennem, ezért eddig nekem otthonra fizettük az egészségügyi biztosítást).
Októberben aztán fogtuk magunkat és ellátogattunk a Bécsi Egészség Pénztárhoz (WGKK), hogy megkössük nekem is Ausztriában a biztosítást.
Nem is volt semmi probléma ott helyben, felvették az adatokat, és mondták, hogy akkor majd kiszámolják, hogy havonta mennyit kell fizetnünk, és az e-card-ommal együtt kiküldik az értesítést.
Az e-card meg is érkezett postán alig pár napon belül, viszont a kiszámolt összegről való értesítés nem szerepelt a levélben.
Következő héten éppen hazamentünk Füredre, ahol Robiék postaládájában egy levél fogadott minket a WGKK-tól. Oda küldték ki a kiszámolt összegről való tájékoztatást.
Amikor felbontottuk a levelet és megláttuk az összeget, hát, majdnem leestünk a székről. Na nem azért, mert az itteni szolgáltatás annyira iszonyatosan drága lenne, csakhogy a bécsi Egészség Pénztár úgy számolta ki valamiért, hogy nekem az esküvő időpontjától kellene befizetnünk a biztosítást ahhoz, hogy a jelenlegi biztosításomat meg tudjuk kezdeni.
Kis mérgelődés, fejtörés után, fogtuk magunkat és bementünk a veszprémi OEP-hez, mivel amúgy is otthon voltunk, és hétköznap is volt.
Ott elsírtuk a bánatunkat, és próbáltunk kérni egy igazolást arról, hogy én egészen 2010. november végéig Magyarországon voltam biztosítva. Ugyanis, mint ahogy az kiderült, minden ember csak egy országban lehet biztosított, így ha én otthonra fizettem novemberig, a WGKK csak 2010. decemberétől kérheti, hogy az osztrák biztosítást fizessük.
Na de itt jön egy nagy DE a történetben:
ugyanis ahhoz, hogy a WGKK elfogadja, hogy csak decembertől kell fizetnünk és meg tudjuk kezdeni az itteni biztosítást, kell egy igazolás arról, hogy a magyar biztosításom lezárult.
Az Oep küldött is ki egy igazolást, ami viszont csak arról az időszakról ad igazolást, amíg én Magyarországon dolgoztam, és a munkahelyem fizette utánam a TB-t.
Ezután egyénileg fizettük a TB-met havonta, netbank-os átutalással. Erről viszont az OEP nem tud nekünk igazolást adni, erről csak az APEH tudna, viszont az APEH csak akkor ad ki nekünk erről és egyben a magyar biztosításom lezárásáról igazolást, ha az osztrák WGKK-tól viszünk az APEH-nak egy igazolást arról, hogy már Ausztriában vagyok biztosítva.
Viszont a WGKK csak akkor ad ki nekem az osztrák biztosításom megkezdéséről igazolást, ha a APEH-tól viszem nekik az igazolást a magyar biztosításom lezárásáról. Szóval eléggé sakk-matt.
Már telefonáltunk mindenfele, bementünk mindenhova, ahova kellett, de mégsem jutottunk egyről a kettőre.
A következő utunk megint az APEH-hoz lesz, de van egy olyan érzésem, hogy ezt a helyzetet csakis az ügyintéző jóindulatával tudjuk majd megoldani, különben nem tudom, hogyan lehetne máshogy.
(Pedig muszáj lenne minél hamarabb sikerrel járnunk.)
2010. 10. 29.
Ágytortúra
A történet ott kezdődött, hogy amikor Robival anno összeköltöztünk Veszprémben egy albérletbe, ezt olyan albérletbe tettük, ami nem volt teljesen berendezve.
Sok bútorunkat akkor szereztük be, és többek között, egy idő után, akkor örököltünk meg apuéktól egy régi ágyat.
Volt addigra már egy jó kis ággyá alakítható kanapénk, addig azon aludtunk, de mivel apuék akkor adták el a házat és költöztek házból lakásba, így a bútorok számát is csökkenteniük kellett és megkaptuk ezt az ágyat, hogy ne a kanapénkat aludjuk már ki.
Nem nagyon rajongtam az ötletért, sokkal kényelmesebbnek éreztem a kanapét, meg hát sokszor ragaszkodok a bevett/bevált dolgokhoz.
Az ágyat nem is nagyon sikerült megszeretnem, főleg, hogy a matracából már akkor, évekkel ezelőtt is szinte beleálltak a rugók a hátamba. Ez a dolog az évek során csak durvult, de annyira, hogy nyáron már szinte minden nap fájó háttal ébredtünk, és nem igazán tudtuk kipihenni magunkat.
Akárhogy forgattuk a matracokat, a probléma nem oldódott meg, így elhatároztuk, hogy nincs mit tenni, le kell cserélni őket.
Milyen jó ilyenkor, hogy közel van hozzánk az Ikea, ahol be is sikerült szerezni két szuper matracot, amin végre elégedetten, kényelmesen, és fájdalommentesen aludhattunk. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Kiderült ugyanis, hogy az új matracaink súlyát nem bírják el a régi ágyrácsok, azok előbb megrogytak alatta, aztán szépen el is törtek, mi pedig szinte lyukban aludtunk.
Jöhetett a következő projekt: be kell szerezni az új matrachoz hozzá való ágyrácsot.
Irány megint az Ikea, két ágyrács felkutatása, megvétele, hazacipelése, összerakása, régi ágyrácsok újakra cserélése... és akkor volt a nagy kopp, nem fért bele az ágyrács az ágykeretbe.
Vásárlás előtt meg is mértük pedig direkt, valahogy nem gondoltuk volna, hogy mégsem szabványméret az ágyunk, aminek a hossza pontosan 2 méter, nem 2 méter és 6-7-8-10 cm, pont 2 méter.
Abba pedig a 2 méteres ágyrács akárhogy is nézzük, nem fér bele.
Addigra körülbelül mindketten a felrobbanás szélén álltunk, próbáltuk menteni a menthetőt gyors ötleteléssel, de egyik verzió se működött.
Utánanéztünk, és rájöttünk, hogy tényleg az ágyunkban van a hiba, valószínűleg az előző tulajdonosa úgy csináltatta, és ebbe az ágykeretbe nem fogunk beleillő ágyrácsot kapni....
Hosszas gondolkodás, számolgatás után eldöntöttük, másnap irány megint az Ikea (lassan oda is költözhetnénk, azt hiszem) és beszereztük az új ágykeretünket is.
Ami a végén a legviccesebb volt, hogy az egész ágykeret egy dobozban elfért, egészen pontosan ekkorában:
Sok bútorunkat akkor szereztük be, és többek között, egy idő után, akkor örököltünk meg apuéktól egy régi ágyat.
Volt addigra már egy jó kis ággyá alakítható kanapénk, addig azon aludtunk, de mivel apuék akkor adták el a házat és költöztek házból lakásba, így a bútorok számát is csökkenteniük kellett és megkaptuk ezt az ágyat, hogy ne a kanapénkat aludjuk már ki.
Nem nagyon rajongtam az ötletért, sokkal kényelmesebbnek éreztem a kanapét, meg hát sokszor ragaszkodok a bevett/bevált dolgokhoz.
Az ágyat nem is nagyon sikerült megszeretnem, főleg, hogy a matracából már akkor, évekkel ezelőtt is szinte beleálltak a rugók a hátamba. Ez a dolog az évek során csak durvult, de annyira, hogy nyáron már szinte minden nap fájó háttal ébredtünk, és nem igazán tudtuk kipihenni magunkat.
Akárhogy forgattuk a matracokat, a probléma nem oldódott meg, így elhatároztuk, hogy nincs mit tenni, le kell cserélni őket.
Milyen jó ilyenkor, hogy közel van hozzánk az Ikea, ahol be is sikerült szerezni két szuper matracot, amin végre elégedetten, kényelmesen, és fájdalommentesen aludhattunk. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Kiderült ugyanis, hogy az új matracaink súlyát nem bírják el a régi ágyrácsok, azok előbb megrogytak alatta, aztán szépen el is törtek, mi pedig szinte lyukban aludtunk.
Jöhetett a következő projekt: be kell szerezni az új matrachoz hozzá való ágyrácsot.
Irány megint az Ikea, két ágyrács felkutatása, megvétele, hazacipelése, összerakása, régi ágyrácsok újakra cserélése... és akkor volt a nagy kopp, nem fért bele az ágyrács az ágykeretbe.
Vásárlás előtt meg is mértük pedig direkt, valahogy nem gondoltuk volna, hogy mégsem szabványméret az ágyunk, aminek a hossza pontosan 2 méter, nem 2 méter és 6-7-8-10 cm, pont 2 méter.
Abba pedig a 2 méteres ágyrács akárhogy is nézzük, nem fér bele.
Addigra körülbelül mindketten a felrobbanás szélén álltunk, próbáltuk menteni a menthetőt gyors ötleteléssel, de egyik verzió se működött.
Utánanéztünk, és rájöttünk, hogy tényleg az ágyunkban van a hiba, valószínűleg az előző tulajdonosa úgy csináltatta, és ebbe az ágykeretbe nem fogunk beleillő ágyrácsot kapni....
Hosszas gondolkodás, számolgatás után eldöntöttük, másnap irány megint az Ikea (lassan oda is költözhetnénk, azt hiszem) és beszereztük az új ágykeretünket is.
Ami a végén a legviccesebb volt, hogy az egész ágykeret egy dobozban elfért, egészen pontosan ekkorában:
Most jelenleg úgy tűnik, hogy megoldottuk a problémát, már talán sikerült kifogni az ágyon, ami végül is már kicsit sem az az ágy, amiből a problémák kiindultak.
.
.
.
Lehet, hogy inkább az ágy fogott ki rajtunk végül.
.
.
De egyezzünk meg szerintem 1:1-ben. :)
2010. 10. 11.
Interjú
Remélem, tetszik majd, én nagyon örülök neki!
Jó olvasást! :)
2010. 09. 29.
Hétvégi kollégalátogatás Burgenland-ban
Múlt szombaton Robi egyik kollégájához voltunk hivatalosak Unterwart-ba, Burgenland-ba. Az apropó tulajdonképpen házavató volt, hiszen Hubert és Sarah építkeztek és nem is akármilyen házat építettek maguknak, de erről majd később.
Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.
Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.
(ezek a képek az internetről vannak, nem sajátok)
Unterwart-ba (Alsóőr) érve ismét kellemesen csalódtam. Ez a takaros falucska kb. 35 km-re fekszik Szombathelytől, és mivel ilyen közel van Magyarország, rengeteg magyar él itt és a környező településeken.
Unterwart-ban például olyan sokan, hogy az ott élő osztrákok közül is szinte mindenki beszél magyarul. A helyi Általános Iskola kétnyelvű (magyar-német), a középületeken az osztrák felíratok, jelzések alatt vagy mellett ott szerepel a magyar megfelelője is.
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak.
Amikor megérkeztünk Hubertékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, sőt, mivel én akkor találkoztam velük először, Hubert magyarul köszöntött és mutatkozott be.
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól.
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)
Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.
Nekem nagyon tetszett az otthonuk már kívülről is, amikor körbevezettek, akkor viszont teljesen beleszerelmesedtem. Ennek a fő oka az óriási ablakok, az ezeken beáramló sok fény voltak, amihez az egybenyitott konyha-nappali hangulata csak hab volt a tortán.
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra.
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.
Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik.
Fényképezőgépet sajnos nem vittünk magunkkal aznap, úgyhogy nagyrészt csak az internetről talált képekkel, vagy a többi kollégától kapott képekkel tudom csak illusztrálni a történetet.
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)
Ezután körbejártuk a birtokot, megmutatták az állataikat: vannak libáik, tyúkjaik, pulykáik, nyulaik, tengeri malacaik, kacsáik, egy nagyon mókás kutyájuk, aki végig produkálta magát, és egy aranyos kiscicájuk, aki persze a házban él.
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni. Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)
Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.
Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t.
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak.
(ezek a képek is az internetről vannak, nem sajátok)
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól.
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)
Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra.
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.
Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik.
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni. Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)
(Pár képet itt azért készítettem a mobilommal.)
Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.
Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t.
Az új autó
És akkor a bejegyzés és képek az új autónkról (még ha nem is kezdünk "és"-sel mondatot).
Tehát a történet a következőképpen zajlott:
A kis Lanos-t már évek óta terveztük lecserélni, mivel öregecske is volt már szegény (idén töltötte a 12-t), és a korából meg persze a jócskán belehajtott kilométerekből adódóan már nagyon nem bírta a strapát. Kb. évente előjött egy-egy nagyobb probléma, aminek a szervizelése sokszor nem volt túl pénztárcakímélő sem, pl.: csak az idei évben eljátszott ügyei között volt egy teljes "benemindulás", aminek akkumulátorcsere lett a vége, aztán tönkrement a fékrendszere, utazás közben persze, éppen hogy kiértünk vele Bécsbe. Itt el is vittük a tőlünk egy utcányira lévő szerelőműhelybe, ahol a javításra azt mondták, hogy drágább lenne, mint amennyit maga az autó ér...
A magyar szerelőnk, akihez mindig vittük a kocsit szervizre, persze tudott olcsóbb és jobb megoldást, csak ehhez fék nélkül, kézifékkel kellett leautókáznunk Bécsből egészen a Balatonig. Hát nem volt egy leányálom a dolog, Robi végig feszülten koncentrált, én meg kapaszkodtam, de úgy, hogy a kezem is belefájdult.
Ezenkívül az elmúlt években is volt jó pár problémája, bizonyos időközönként szinte kötelezőnek érezte, hogy megörvendeztessen minket valamivel. Ennek ellenére mégis szerettük azt a kicsi kocsit, de már tényleg pici volt.
Így idén nyáron, a fékrendszeres-ügy után elhatároztuk, hogy itt az ideje, most már tényleg túl kell adni rajta.
Robi akkor már kiokoskodta, hogy milyen típusú autó lenne a megfelelő számunkra, és ahogy elintéztük a banki ügyeket itt, már mentünk is autónézőbe.
Mindenképpen olyan helyen akartunk új autót venni, ahol a Lanos-t is beszámítják, hogy ne kelljen Bécsből még az autó eladással is bajlódnunk (nem is nagyon tudtuk volna kivitelezni a dolgot). Bejártuk és körbetelefonáltuk a fél Dunántúlt az új kocsi után kutatva: voltunk Mosonmagyaróváron, Győrben, Veszprémben, Székesfehérváron, Bándon, Füreden...
Az utóbbi négy helyre Robi a szerelőnkkel is visszament átnézetni az addigra már kiszemelt autókat, és a végére összesen 2 autó maradt versenyben. A többi vagy agyon-vissza volt törve, vagy a kilométerórája volt elég szépen visszatekerve, amiről persze a kereskedésekben mélyen hallgattak, de a tapasztalt szerelőt nem tudták megtéveszteni. Ezek után nagyon tanácsolom Mindenkinek aki éppen autóvásárlás előtt áll, hogy a szerződés aláírása előtt mindenképp nézesse át a kiszemelt autót egy megbízható szerelővel!
Végül Bándon találtunk rá az új autónkra, ami eléggé ellentéte régi Lanos-unknak: fekete színű - Lanos fehér, nagy - Lanos kicsi 3 ajtós, 3 és fél éves - Lanos 12, tökéletes állapotban van - Lanos már annyira nem, éééés végre ebben az autóban van klíma!!!
Akármilyen vicces, de az utóbbi évek dög melegei után nagyon is fontos szempont volt. Elmondani nem tudom, hogy mit össze tudtunk szenvedni nyaranta, amikor 30-35 fokok voltak, kocsiban semmi klíma, amit városon belül még orvosolni tudtunk a leengedett ablakokkal, de az autópályán már igencsak le akarta vinni a fejünket a szél, nem is beszélve a jó kis szaruhártya-gyulladásokról, amiket én igen könnyen össze tudtam szedni olyankor.
Tehát az új autónk végül egy Ford Mondeo lett (lsd.: kép). Eddig tökéletesen szuperál, nagyon élvezzük. Parkolással azért néha vannak gondok a mérete miatt, vagy inkább a "parkolóhelyek" mérete miatt, de ez a legkevesebb.
Reméljük, sok évig hű társunk lesz, és legalább annyi élmény, és jó emlék fog hozzá is fűződni, mint a kis Lanos-hoz, mert ahogy azt az "Így jártam anyátokkal" című sorozatban is mondták: igaz, hogy az volt az első autónk, és ezért rengeteg emlék fűz hozzá, viszont ez lesz az az autó, amiben először szállítjuk majd a gyerkőcöket, ha már lesznek, és olyan emlékek fognak hozzá kötni, amiket már családként élünk meg együtt. :)
Tehát a történet a következőképpen zajlott:
A kis Lanos-t már évek óta terveztük lecserélni, mivel öregecske is volt már szegény (idén töltötte a 12-t), és a korából meg persze a jócskán belehajtott kilométerekből adódóan már nagyon nem bírta a strapát. Kb. évente előjött egy-egy nagyobb probléma, aminek a szervizelése sokszor nem volt túl pénztárcakímélő sem, pl.: csak az idei évben eljátszott ügyei között volt egy teljes "benemindulás", aminek akkumulátorcsere lett a vége, aztán tönkrement a fékrendszere, utazás közben persze, éppen hogy kiértünk vele Bécsbe. Itt el is vittük a tőlünk egy utcányira lévő szerelőműhelybe, ahol a javításra azt mondták, hogy drágább lenne, mint amennyit maga az autó ér...
A magyar szerelőnk, akihez mindig vittük a kocsit szervizre, persze tudott olcsóbb és jobb megoldást, csak ehhez fék nélkül, kézifékkel kellett leautókáznunk Bécsből egészen a Balatonig. Hát nem volt egy leányálom a dolog, Robi végig feszülten koncentrált, én meg kapaszkodtam, de úgy, hogy a kezem is belefájdult.
Ezenkívül az elmúlt években is volt jó pár problémája, bizonyos időközönként szinte kötelezőnek érezte, hogy megörvendeztessen minket valamivel. Ennek ellenére mégis szerettük azt a kicsi kocsit, de már tényleg pici volt.
Így idén nyáron, a fékrendszeres-ügy után elhatároztuk, hogy itt az ideje, most már tényleg túl kell adni rajta.
Robi akkor már kiokoskodta, hogy milyen típusú autó lenne a megfelelő számunkra, és ahogy elintéztük a banki ügyeket itt, már mentünk is autónézőbe.
Mindenképpen olyan helyen akartunk új autót venni, ahol a Lanos-t is beszámítják, hogy ne kelljen Bécsből még az autó eladással is bajlódnunk (nem is nagyon tudtuk volna kivitelezni a dolgot). Bejártuk és körbetelefonáltuk a fél Dunántúlt az új kocsi után kutatva: voltunk Mosonmagyaróváron, Győrben, Veszprémben, Székesfehérváron, Bándon, Füreden...
Az utóbbi négy helyre Robi a szerelőnkkel is visszament átnézetni az addigra már kiszemelt autókat, és a végére összesen 2 autó maradt versenyben. A többi vagy agyon-vissza volt törve, vagy a kilométerórája volt elég szépen visszatekerve, amiről persze a kereskedésekben mélyen hallgattak, de a tapasztalt szerelőt nem tudták megtéveszteni. Ezek után nagyon tanácsolom Mindenkinek aki éppen autóvásárlás előtt áll, hogy a szerződés aláírása előtt mindenképp nézesse át a kiszemelt autót egy megbízható szerelővel!
Végül Bándon találtunk rá az új autónkra, ami eléggé ellentéte régi Lanos-unknak: fekete színű - Lanos fehér, nagy - Lanos kicsi 3 ajtós, 3 és fél éves - Lanos 12, tökéletes állapotban van - Lanos már annyira nem, éééés végre ebben az autóban van klíma!!!
Akármilyen vicces, de az utóbbi évek dög melegei után nagyon is fontos szempont volt. Elmondani nem tudom, hogy mit össze tudtunk szenvedni nyaranta, amikor 30-35 fokok voltak, kocsiban semmi klíma, amit városon belül még orvosolni tudtunk a leengedett ablakokkal, de az autópályán már igencsak le akarta vinni a fejünket a szél, nem is beszélve a jó kis szaruhártya-gyulladásokról, amiket én igen könnyen össze tudtam szedni olyankor.
Tehát az új autónk végül egy Ford Mondeo lett (lsd.: kép). Eddig tökéletesen szuperál, nagyon élvezzük. Parkolással azért néha vannak gondok a mérete miatt, vagy inkább a "parkolóhelyek" mérete miatt, de ez a legkevesebb.
2010. 09. 15.
Már egy hónapja, hogy elbúcsúztunk egymástól... Még emlékszem rá, hogy milyen hosszan hallgattam azt a jellegzetes hangodat, ahogy az új tulajoddal a volán mögött egyre messzebbre kerültél tőlünk.
Mivel te voltál az első autónk, így hát jár neked a búcsú, és ez a búcsúlevél.
Arról nem írhatok, hogy Robi mekkora izgalommal és csillogó szemekkel vett meg téged, hiszen én csak az első hetektől ismerlek, de arról beszámolhatok, hogy mennyire féltett mindig, és mennyire a gondodat viselte. Persze meg is hajtott rendesen, hiszen rajtad élte ki az "első-autó"-tulajdonosok minden izgalmát:
Az első sebességmámort, az első biztosítást, az első sok-nullás kilométereket, az első autócsinosítgatásokat, az első megpördülést, az első törést... hát igen, sok mindent átéltünk, kibírtunk együtt.
Annak az évekkel ezelőtti pünkösd délutánnak az emlékei azt hiszem, megmaradnak ugyanúgy benned is, bennünk is (épp, hogy nem lettél totálkáros, én pedig azóta érzem a hidegfrontokat a jobb térdemmel).
Mi is okoztunk neked bosszúságot, és viszont. Makacs egy kocsi voltál mindig, az biztos.
Hat hosszú évet "szolgáltál" minket, és hiába játszottad néha a sértődöttet, aki "csak azért se hajlandó beindulni", mi nagyon élveztük veled ezt a 6 kalandos évet.
Sok emlék köt össze, végiggondolni is hosszú lenne, de mégis eljött az idő, hogy megváljunk tőled... sajnos a három ajtó, az csak három ajtó marad és a kevés hely sem lesz nagyobb, kinőttünk...
Mi mindig mosolyogva fogunk rád emlékezni, és remélem, hogy jó kezekbe kerülsz, ahol tovább folytathatod a kalandjaidat... és ha a közelünkben leszel majd valamikor a jövőben, csak hallasd azt a nagy hangodat, hogy észrevegyünk és integethessünk neked. :)
Ahogy Robi mondaná: Viszlát Lajoska!
2010. 02. 28.
Viszlát tél! Hello tavasz!
(Kép innen)A mai nap, a naptár szerint, a tél utolsó napja. Szerencsére ezt nem csak a naptár, de az időjárás is így gondolja, hiszen már egy hete nagyrészt napsütéses idő van.
Megérkezett a tavasz! Már nagyon vártam.
Még az egyik orchideám is kivirágzott, remélem, a többi is követi a példáját:
Robi épp a biciklijét szereli, a hátsó gumija leeresztett a téli állásban. Már nagyon készül, hogy megint biciklivel járhasson dolgozni. Én is alig várom, hogy végre megint kirándulhassunk egyet a gyönyörű tavaszi időben, úgyhogy reméljük, már nem tér vissza a hó és marad a tavasz!
(Kép innen)2010. 01. 21.
2010. 01. 06.
Hétfőn és kedden Pesten jártunk a barátainknál. Csak "gyorslátogatás" volt, mert kb. másfél napot töltöttünk csak ott, de nagyon jól éreztük magunkat.
Hétfőn, mikor Pestre értünk, először elhoztuk a fotósunktól az esküvői albumunkat, ami valami hihetetlenül szép lett:
Ezután találkoztunk a barátainkkal, akik finom vacsorával vártak. Nagyon aranyosak voltak.
Este a barátnőimmel is voltam kicsit hármasban, már nagyon régen volt ilyen, de nagyon jó volt.
Másnap pedig megnéztük Robival az Avatar című filmet az Imax-ben.
Nagyon nagy élmény volt a film, így 3D-ben tényleg olyan, mintha mi is a történet szereplői lennénk, és kb. méterekre a színészektől követnénk nyomon az eseményt. A látvány és a történet is magával ragadó szerintem, úgyhogy akinek nem okoz gondot végigülni csaknem 3 órát (bár ez a 3 óra a film közben fel sem tűnik szerintem), az ne hagyja ki!
Hétfőn, mikor Pestre értünk, először elhoztuk a fotósunktól az esküvői albumunkat, ami valami hihetetlenül szép lett:
Ezután találkoztunk a barátainkkal, akik finom vacsorával vártak. Nagyon aranyosak voltak.Este a barátnőimmel is voltam kicsit hármasban, már nagyon régen volt ilyen, de nagyon jó volt.
Másnap pedig megnéztük Robival az Avatar című filmet az Imax-ben.
Nagyon nagy élmény volt a film, így 3D-ben tényleg olyan, mintha mi is a történet szereplői lennénk, és kb. méterekre a színészektől követnénk nyomon az eseményt. A látvány és a történet is magával ragadó szerintem, úgyhogy akinek nem okoz gondot végigülni csaknem 3 órát (bár ez a 3 óra a film közben fel sem tűnik szerintem), az ne hagyja ki!2009. 12. 27.
Fél éve kéz a kézben a házasság útján
Pontosan ma van fél éve, hogy az esküvőnk napjára ébredtünk. De szép is volt... :)
2009. 11. 30.
Az új frizurám
Úgy döntöttem, hogy új frizurát csináltatok, mivel végre elég hosszúra megnőtt a hajam a régi kihullott részeken, és így már össze lehetett vágni a többi, megmaradt, hosszabb hajammal. Eddig egyébként is úgy nézett ki a szintkülönbség miatt, mintha belenyúltam volna a 220-ba, és szinte csak feltűzve tudtam hordani.
Az új haj olyan szinten göndören nőtt vissza, hogy olyat még szerintem sütővassal sem lehet csinálni (szó szerint loknis), és mivel tavaly mindenhonnan hullott ki valamennyi hajam, így most az egész begöndörödött. Andi, a fodrászom, is ehhez igazította a frizura elkészítését, így a végeredmény a következő lett:
A kép nem a legjobb, nem igazán kivehető rajta a hajam, de majd ha készült egy normálisabb kép, akkor azt felteszem:
Egyébként nekem nagyon tetszik, és eddig mindenkitől pozitív visszajelzést kaptam, még Robitól is, pedig ő úgy szereti, ha hosszú a hajam... De majd megnő, így legalább egyben fog megnőni, és most pedig olyan kis bohókás :)
Az új haj olyan szinten göndören nőtt vissza, hogy olyat még szerintem sütővassal sem lehet csinálni (szó szerint loknis), és mivel tavaly mindenhonnan hullott ki valamennyi hajam, így most az egész begöndörödött. Andi, a fodrászom, is ehhez igazította a frizura elkészítését, így a végeredmény a következő lett:
A kép nem a legjobb, nem igazán kivehető rajta a hajam, de majd ha készült egy normálisabb kép, akkor azt felteszem:Egyébként nekem nagyon tetszik, és eddig mindenkitől pozitív visszajelzést kaptam, még Robitól is, pedig ő úgy szereti, ha hosszú a hajam... De majd megnő, így legalább egyben fog megnőni, és most pedig olyan kis bohókás :)2009. 11. 24.
Karácsonyi vásár Bécsben
November 15-étől megkezdődtek a karácsonyi vásárok Bécsben.
A Rathausplatz-on lévő vásáron kívül még 2 helyszínen található karácsonyi vásár, mi egyelőre még csak az elsőként említett vásáron voltunk az elmúlt hétvégén.
Rengeteg ember volt, sok bódé, finom illatok. Ittunk forró puncsot is.
Nagyon hangulatos vásár.
A következő hétvégén valószínűleg a Schönbrunn-i vásárba látogatunk majd el.
Rengeteg ember volt, sok bódé, finom illatok. Ittunk forró puncsot is.
Nagyon hangulatos vásár.
A következő hétvégén valószínűleg a Schönbrunn-i vásárba látogatunk majd el.Mozi
Nemrégiben megnéztük a moziban a Pixar stúdió legújabb +D-s animációs mesefilmjét, a Fel! -t.
Nagyon szép történet, ami véleményem szerint nem kimondottan csak a gyerekeket célozza meg, sokkal inkább szól a felnőtt korosztálynak a mély mondanivalója miatt.
Minden percét (a vidám és a szívszorító jeleneteket egyaránt) ámulattal néztük, és meghatódva, de elégedetten jöttünk ki a moziból.
Egy kész élmény volt ez a film, mindenkinek tiszta szívből ajánlom.
2009. 11. 06.
Ősz Bécsben II.
Szintén októberben, amikor még az a gyönyörű, napsütéses őszi idő volt, egyik nap, amíg Robi dolgozott, fogtam magam és elsétáltam az albérletünktől egy kb 20 perces sétára lévő Schönbrunn-i kastélyparkba.
Ez a park a Schönbrunn-i kastély (Sissi hajdani lakhelye) hatalmas, rendezett parkja. A kastélyon kívül a park területén található még a bécsi Állatkert, egy labirintus, egy fürdő, rengeteg szökőkút, és a Gloriette. Engem már akkor teljesen elbűvölt ez a park, amikor még csak Robi fevételi elbeszélgetésekor jöttünk ide, és nagyon örülök, hogy ilyen közel van hozzánk. Annyira jó érzés, hogyha kivágyom a természetbe itt az osztrák főváros közepén, csak egy fél órás séta és máris élvezhetem azt, az ott lakó mókusokkal és egyéb szépségekkel együtt.
(Ha a képekre rákattintasz, akkor felnagyítódnak)
A Schönbrunn-i mókusok nagyon szelídek, teljesen az emberekhez vannak szokva. Rengeteg helyi jár ki a parkba etetni a mókusokat, akik éppen ezért mindenkihez közel merészkednek kunyerálni.
Ez a mókus is épp ezt csinálta, meglátott, megállt előttem, és mire kattintottam volna a fényképezővel, már tovább is futott a pár méterrel odébb álló öregúrhoz.
Az idős férfi éppen egy másik mókust etetett, mikor odaért hozzá az "én" mókusom, lehajolt hozzá, a mókus pedig az ölébe ugorva vette el a mogyorót.
Utána persze gyorsan el is futott vele a szobrok közé, nehogy valaki elvegye tőle a nehezen megszerzett zsákmányt. :)
Gyönyörű idő volt, sokan sétáltak, pihentek a parkban.
Szinte az egész délutánt ott töltöttem én is, teljesen feltöltődtem, rengeteg képet csináltam, és már besötétedett mire hazaértem.
Ez a park a Schönbrunn-i kastély (Sissi hajdani lakhelye) hatalmas, rendezett parkja. A kastélyon kívül a park területén található még a bécsi Állatkert, egy labirintus, egy fürdő, rengeteg szökőkút, és a Gloriette. Engem már akkor teljesen elbűvölt ez a park, amikor még csak Robi fevételi elbeszélgetésekor jöttünk ide, és nagyon örülök, hogy ilyen közel van hozzánk. Annyira jó érzés, hogyha kivágyom a természetbe itt az osztrák főváros közepén, csak egy fél órás séta és máris élvezhetem azt, az ott lakó mókusokkal és egyéb szépségekkel együtt.
(Ha a képekre rákattintasz, akkor felnagyítódnak)
A Schönbrunn-i mókusok nagyon szelídek, teljesen az emberekhez vannak szokva. Rengeteg helyi jár ki a parkba etetni a mókusokat, akik éppen ezért mindenkihez közel merészkednek kunyerálni.Ez a mókus is épp ezt csinálta, meglátott, megállt előttem, és mire kattintottam volna a fényképezővel, már tovább is futott a pár méterrel odébb álló öregúrhoz.
Az idős férfi éppen egy másik mókust etetett, mikor odaért hozzá az "én" mókusom, lehajolt hozzá, a mókus pedig az ölébe ugorva vette el a mogyorót.
Utána persze gyorsan el is futott vele a szobrok közé, nehogy valaki elvegye tőle a nehezen megszerzett zsákmányt. :)
Gyönyörű idő volt, sokan sétáltak, pihentek a parkban.
Szinte az egész délutánt ott töltöttem én is, teljesen feltöltődtem, rengeteg képet csináltam, és már besötétedett mire hazaértem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
