Az autó egy olyan dolog, ami hiába szolgálja ki az embert, teszi könnyebbé az életét, akarva-akaratlanul is sok fejfájást tud okozni az embernek.
Nyáron cseréltük le régi jó,de már igencsak öreg (13 éves) és nekünk igencsak kicsi Lanos-unkat egy 3,5 éves Mondeo-ra. Nagy volt az öröm, ugye az újdonság, és hogy milyen szép, új, nagy, kényelmes. Esküszöm, még új illata is volt, ha beült az ember, azaz még mindig az van.
Gondoltam, ezzel a cserével vége annak a balszerencseszériának, ami kis Lanos-unkkal végigkísért minket az utóbbi években (ami meghibásodhat egy autón, az szinte mind előjött rajta, nem is beszélve a különböző meghúzásokról, sérülésekről stb.).
Ez a nagy megkönnyebbülés egészen 2 héttel ezelőttig tartott, amikor is, egy csütörtöki napon, fényes nappal, Bécs kellős közepén, a nyílt utcán végigkarcolták az új autónk oldalát. Az ok, az elkövető, és az eszköz ismeretlen.
Először azt hittük, hogy kulccsal csinálhatták, mert - idézem Robit: "talán nem olyan mély", viszont mind a két ajtón látszik.
Éppen a következő nap mentünk haza, és bíztunk benne, hogy a hétvégén esetleg meg is tudjuk csináltatni.
Robi el is vitte az autót a MuciFoci által ajánlott autófényezőhöz, aki történetesen az apukája is.
Ezúton köszönöm Katinak még egyszer a segítséget!
Az apukájától azonban hamar megtudtuk a rossz hírt: ezt a karcolást bizony nem kulccsal csinálták, sőt ő sem tudja mivel csinálhatták, mivel olyan mély, hogy ennél mélyebb nem is lehetne (ahogy Robi fogalmazott: csontig vésték). Szóval mind a két ajtót teljes egészében újra kellene fényezni, ami pedig nem pár órás művelet. Konkrétan legalább 3 napra ott kellene hagynunk az autót, amit sajnos mostanában nem igen tudunk megoldani, majd talán nyáron valamikor. Az viszont addig sem lenne jó, ha nekiállna rozsdásodni az új autónk a karc mentén... így Robi vett valamiféle javítófestéket ideiglenes megoldásnak, amivel lekente a karcolást, hogy megakadályozza a rozsdásodást. Hát, nem mondanám, hogy szép lett tőle az autó, olyan, mintha egy csiga mászott volna végig rajta, de még mindig jobb, mint a karc és a rozsda és így talán kibírja...
Ami az eset kapcsán megfordult a fejemben:
1. hogyan lehet bárki is olyan rosszindulatú, hogy más tulajdonát megrongálja, pusztán szórakozásból, vagy éppen nem tetszésből és főleg ismeretlenül? (amennyiben mégis kulccsal vagy más eszközzel, de szánt szándékkal történt az incidens),
2. felállítottam egy olyan elméletet, mivel Robi egy bicikliút mellett parkolt akkor, hogy talán véletlenül eshettek neki az autónak biciklivel... abban az esetben, ha felnőtt ember tette, akkor szerintem hagyhatott volna ott egy cetlit, mint ahogy ezt az autóval történő meghúzásoknál jobb esetben tenni szokták;
abban az esetben viszont, ha egy gyerek volt, akkor legyen szíves, legközelebb vigyázzon jobban!
3. remélhetőleg ezzel nem egy új rossz-széria kezdődött el autóügyben,
4. egyébként meg ez csak egy kocsi. Süt a nap, kék az ég, ha kinyitom az ablakot, áramlik be a tavaszias levegő, és madárcsicsergést hallok kintről.. azt hiszem, remélem, itt a tavasz! Szép az élet! :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bécs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bécs. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. 03. 07.
2010. 10. 29.
Ágytortúra
A történet ott kezdődött, hogy amikor Robival anno összeköltöztünk Veszprémben egy albérletbe, ezt olyan albérletbe tettük, ami nem volt teljesen berendezve.
Sok bútorunkat akkor szereztük be, és többek között, egy idő után, akkor örököltünk meg apuéktól egy régi ágyat.
Volt addigra már egy jó kis ággyá alakítható kanapénk, addig azon aludtunk, de mivel apuék akkor adták el a házat és költöztek házból lakásba, így a bútorok számát is csökkenteniük kellett és megkaptuk ezt az ágyat, hogy ne a kanapénkat aludjuk már ki.
Nem nagyon rajongtam az ötletért, sokkal kényelmesebbnek éreztem a kanapét, meg hát sokszor ragaszkodok a bevett/bevált dolgokhoz.
Az ágyat nem is nagyon sikerült megszeretnem, főleg, hogy a matracából már akkor, évekkel ezelőtt is szinte beleálltak a rugók a hátamba. Ez a dolog az évek során csak durvult, de annyira, hogy nyáron már szinte minden nap fájó háttal ébredtünk, és nem igazán tudtuk kipihenni magunkat.
Akárhogy forgattuk a matracokat, a probléma nem oldódott meg, így elhatároztuk, hogy nincs mit tenni, le kell cserélni őket.
Milyen jó ilyenkor, hogy közel van hozzánk az Ikea, ahol be is sikerült szerezni két szuper matracot, amin végre elégedetten, kényelmesen, és fájdalommentesen aludhattunk. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Kiderült ugyanis, hogy az új matracaink súlyát nem bírják el a régi ágyrácsok, azok előbb megrogytak alatta, aztán szépen el is törtek, mi pedig szinte lyukban aludtunk.
Jöhetett a következő projekt: be kell szerezni az új matrachoz hozzá való ágyrácsot.
Irány megint az Ikea, két ágyrács felkutatása, megvétele, hazacipelése, összerakása, régi ágyrácsok újakra cserélése... és akkor volt a nagy kopp, nem fért bele az ágyrács az ágykeretbe.
Vásárlás előtt meg is mértük pedig direkt, valahogy nem gondoltuk volna, hogy mégsem szabványméret az ágyunk, aminek a hossza pontosan 2 méter, nem 2 méter és 6-7-8-10 cm, pont 2 méter.
Abba pedig a 2 méteres ágyrács akárhogy is nézzük, nem fér bele.
Addigra körülbelül mindketten a felrobbanás szélén álltunk, próbáltuk menteni a menthetőt gyors ötleteléssel, de egyik verzió se működött.
Utánanéztünk, és rájöttünk, hogy tényleg az ágyunkban van a hiba, valószínűleg az előző tulajdonosa úgy csináltatta, és ebbe az ágykeretbe nem fogunk beleillő ágyrácsot kapni....
Hosszas gondolkodás, számolgatás után eldöntöttük, másnap irány megint az Ikea (lassan oda is költözhetnénk, azt hiszem) és beszereztük az új ágykeretünket is.
Ami a végén a legviccesebb volt, hogy az egész ágykeret egy dobozban elfért, egészen pontosan ekkorában:
Sok bútorunkat akkor szereztük be, és többek között, egy idő után, akkor örököltünk meg apuéktól egy régi ágyat.
Volt addigra már egy jó kis ággyá alakítható kanapénk, addig azon aludtunk, de mivel apuék akkor adták el a házat és költöztek házból lakásba, így a bútorok számát is csökkenteniük kellett és megkaptuk ezt az ágyat, hogy ne a kanapénkat aludjuk már ki.
Nem nagyon rajongtam az ötletért, sokkal kényelmesebbnek éreztem a kanapét, meg hát sokszor ragaszkodok a bevett/bevált dolgokhoz.
Az ágyat nem is nagyon sikerült megszeretnem, főleg, hogy a matracából már akkor, évekkel ezelőtt is szinte beleálltak a rugók a hátamba. Ez a dolog az évek során csak durvult, de annyira, hogy nyáron már szinte minden nap fájó háttal ébredtünk, és nem igazán tudtuk kipihenni magunkat.
Akárhogy forgattuk a matracokat, a probléma nem oldódott meg, így elhatároztuk, hogy nincs mit tenni, le kell cserélni őket.
Milyen jó ilyenkor, hogy közel van hozzánk az Ikea, ahol be is sikerült szerezni két szuper matracot, amin végre elégedetten, kényelmesen, és fájdalommentesen aludhattunk. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Kiderült ugyanis, hogy az új matracaink súlyát nem bírják el a régi ágyrácsok, azok előbb megrogytak alatta, aztán szépen el is törtek, mi pedig szinte lyukban aludtunk.
Jöhetett a következő projekt: be kell szerezni az új matrachoz hozzá való ágyrácsot.
Irány megint az Ikea, két ágyrács felkutatása, megvétele, hazacipelése, összerakása, régi ágyrácsok újakra cserélése... és akkor volt a nagy kopp, nem fért bele az ágyrács az ágykeretbe.
Vásárlás előtt meg is mértük pedig direkt, valahogy nem gondoltuk volna, hogy mégsem szabványméret az ágyunk, aminek a hossza pontosan 2 méter, nem 2 méter és 6-7-8-10 cm, pont 2 méter.
Abba pedig a 2 méteres ágyrács akárhogy is nézzük, nem fér bele.
Addigra körülbelül mindketten a felrobbanás szélén álltunk, próbáltuk menteni a menthetőt gyors ötleteléssel, de egyik verzió se működött.
Utánanéztünk, és rájöttünk, hogy tényleg az ágyunkban van a hiba, valószínűleg az előző tulajdonosa úgy csináltatta, és ebbe az ágykeretbe nem fogunk beleillő ágyrácsot kapni....
Hosszas gondolkodás, számolgatás után eldöntöttük, másnap irány megint az Ikea (lassan oda is költözhetnénk, azt hiszem) és beszereztük az új ágykeretünket is.
Ami a végén a legviccesebb volt, hogy az egész ágykeret egy dobozban elfért, egészen pontosan ekkorában:
Most jelenleg úgy tűnik, hogy megoldottuk a problémát, már talán sikerült kifogni az ágyon, ami végül is már kicsit sem az az ágy, amiből a problémák kiindultak.
.
.
.
Lehet, hogy inkább az ágy fogott ki rajtunk végül.
.
.
De egyezzünk meg szerintem 1:1-ben. :)
2010. 10. 28.
Múzeumozás és Bécs ősszel
Mostanában csak úgy tobzódik Bécs a jobbnál jobb kiállításokban, művészeti eseményekben. Nem olyan régen volt design hét is, emellett pedig olyan kiállítások, amiket ki nem hagytam volna (Robi a "szenvedő" alanya a mániámnak, hiszen mindig elkísér, de szerencsére élvezi is, legalábbis remélem).
Frida Kahlo Retrospective:
Az első, ahová pár hete ellátogattunk, egy Frida Kahlo kiállítás volt a Bank Austria Kunstforum szervezésében.
Frida Kahlo Mexikó talán leghíresebb festőnője, életéről film is készült, amiben Fridát Salma Hayek játszotta:
Hatalmas érdeklődés fogadta ezt a tárlatot Bécsben, ez abból is megmutatkozott, hogy pár hete szombaton egy órát álltunk sorban, hogy bejussunk, és vasárnap megint ugyanennyit, ha nem többet.
És hogy miért is álltunk kétszer, két egymás utáni napon sorba, és miért mentünk el kétszer a kiállításra? No nem azért, mert annyira nagyon meg voltunk érte őrülve, hogy kétszer egymás után is meg kellett volna néznünk (mondjuk én még egyszer simán megnézném), csupán azért, mert Robi olyan nagyon ügyes volt. :D
Történt ugyanis, hogy szombaton, ebéd után elindultunk a múzeumba. Leparkoltunk egy mélygarázsba, mivel sehol máshol nem volt hely, beálltunk szépen a sorba, és már majdnem bejutottunk, amikor Robi rájött, hogy a pénztárcáját a pénzével, jogsijával, mindennel együtt szépen itthon felejtette. Én előző nap költöttem el a boltban a pénztárcám tartalmát, csak egy kis apró volt nálam, ami pont elég volt a parkolás kifizetésére... úgyhogy sokak örömére kiálltunk a sorból, és irány haza. Hú, de nagyon boldog voltam! :)
Na de másnap már mindenre felkészülve vágtunk neki a dolognak, viszont megint jókora sor fogadott, még talán nagyobb, mint előző nap.
Sorban állás közben jobbról-balról magyar szavakat is hallottunk, én ilyenkor mindig meglepődök, és megörülök, hogy jéé, vannak még azért itt magyarok rajtunk kívül is (nem mintha ez Bécsben olyan furcsa dolog lenne). :)
Maga a kiállítás nem okozott csalódást, sőt, inkább pozitív csalódás volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen "nagy" lesz, ennyire átfogó (szinte a festőnő egész életművét megtekinthetik az oda látogatók).
Az egyetlen, ami nem tetszett, az pont a hatalmas érdeklődés volt: nagyon sok ember volt egyszerre a termekben, ami sokszor pont annak kárára ment, hogy rendesen meg lehessen nézni az alkotásokat. Sőt, újabban úgy látszik, divat lett belebújni a képekbe, értsd ezt úgy, hogy nem egy ember nézi úgy a kiállított műveket, hogy azoktól konkrétan 5 cm-re tartja a fejét, az orra épp csak meg nem érinti a vásznat. Erről inkább nem osztom meg a véleményem, legyen annyi elég, hogy dühít a dolog, na.
Viszont a képek kárpótoltak. Csaknem 3 órát töltöttünk bent a Kunstforum-on és én nagyon élveztem az egészet, egyszerre kaptam élményeket, inspirálódtam, tanultam, okosodtam.
Kifelé a parkoló bejárata előtt még muszáj volt fotóznom párat, (ha már bent a kiállításon nem lehetett) és főleg azért, mert körülálltak minket a dundi, kunyerálós kis verebek: :)
Akit érdekel a Frida Kahlo tárlat, az még december 5-éig megtekintheti, további részletek itt.
Michelangelo és Picasso:
A következő múzeum-célpont az Albertina volt két héttel ezelőtt. Itt most két géniusz kiállítása is megtekinthető év végéig: az egyik Michelangelo Buonarroti (a reneszánsz "nagyok" egyike), a másik pedig Pablo Picasso.
Ebben az esetben jól megosztottuk a dolgokat, engem Michelangelo érdekelt nagyon, Robit pedig Picasso.
Sorban állás itt is megvolt, bár talán kisebb sorral, mint az előző esetben, viszont rosszabb körülmények között. Szakadó eső, a bejárat a mozgólépcső teteje mellett található, az emberek pedig egyrészt úgy álltak meg a sorban, hogy elzárták az utat a mozgólépcső végén, másrészt kb. 3 részre osztódott a sor, a kordon mindegyik oldalán, és csak találgatni lehetett, hogy melyik az eredeti sor.
Végül bejutottunk, és hiába volt jellemző a nézelődőkre ugyanaz a viselkedés, mint a Frida kiállításon (orr festménybe nyomása), az egész délutánt ott töltöttük, és jól el is fáradtunk, mire a végére értünk.
Mindkét kiállítás hatalmas volt, minden értelemben, és kihagyhatatlan. Nagyon örülök, hogy eljutottunk rá, főként Michelangelo miatt. El sem tudom mondani, hogy milyen régi álmom a reneszánsz nagymesterek legalább egyikének kiállítására eljutni. Most végre sikerült, és iszonyat boldogan jöttem haza. Hihetetlen érzés testközelből megcsodálni egy több mint 500 éves festményt vagy tanulmányrajzot. Jó, én kicsit talán fanatikus is vagyok, de mit csináljak magammal? Ez van. :)
A dologhoz hozzátartozik, hogy aznap egész nap szakadt az eső, igazi hideg, nyirkos, sötét őszi nap volt, amikor is így néz ki Bécs belvárosa, vagy legalábbis a Múzeum Negyed:
Frida Kahlo Retrospective:
Az első, ahová pár hete ellátogattunk, egy Frida Kahlo kiállítás volt a Bank Austria Kunstforum szervezésében.
Frida Kahlo Mexikó talán leghíresebb festőnője, életéről film is készült, amiben Fridát Salma Hayek játszotta:
Történt ugyanis, hogy szombaton, ebéd után elindultunk a múzeumba. Leparkoltunk egy mélygarázsba, mivel sehol máshol nem volt hely, beálltunk szépen a sorba, és már majdnem bejutottunk, amikor Robi rájött, hogy a pénztárcáját a pénzével, jogsijával, mindennel együtt szépen itthon felejtette. Én előző nap költöttem el a boltban a pénztárcám tartalmát, csak egy kis apró volt nálam, ami pont elég volt a parkolás kifizetésére... úgyhogy sokak örömére kiálltunk a sorból, és irány haza. Hú, de nagyon boldog voltam! :)
Sorban állás közben jobbról-balról magyar szavakat is hallottunk, én ilyenkor mindig meglepődök, és megörülök, hogy jéé, vannak még azért itt magyarok rajtunk kívül is (nem mintha ez Bécsben olyan furcsa dolog lenne). :)
Maga a kiállítás nem okozott csalódást, sőt, inkább pozitív csalódás volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen "nagy" lesz, ennyire átfogó (szinte a festőnő egész életművét megtekinthetik az oda látogatók).
Az egyetlen, ami nem tetszett, az pont a hatalmas érdeklődés volt: nagyon sok ember volt egyszerre a termekben, ami sokszor pont annak kárára ment, hogy rendesen meg lehessen nézni az alkotásokat. Sőt, újabban úgy látszik, divat lett belebújni a képekbe, értsd ezt úgy, hogy nem egy ember nézi úgy a kiállított műveket, hogy azoktól konkrétan 5 cm-re tartja a fejét, az orra épp csak meg nem érinti a vásznat. Erről inkább nem osztom meg a véleményem, legyen annyi elég, hogy dühít a dolog, na.
Viszont a képek kárpótoltak. Csaknem 3 órát töltöttünk bent a Kunstforum-on és én nagyon élveztem az egészet, egyszerre kaptam élményeket, inspirálódtam, tanultam, okosodtam.
Kifelé a parkoló bejárata előtt még muszáj volt fotóznom párat, (ha már bent a kiállításon nem lehetett) és főleg azért, mert körülálltak minket a dundi, kunyerálós kis verebek: :)
Michelangelo és Picasso:
A következő múzeum-célpont az Albertina volt két héttel ezelőtt. Itt most két géniusz kiállítása is megtekinthető év végéig: az egyik Michelangelo Buonarroti (a reneszánsz "nagyok" egyike), a másik pedig Pablo Picasso.
Ebben az esetben jól megosztottuk a dolgokat, engem Michelangelo érdekelt nagyon, Robit pedig Picasso.
Sorban állás itt is megvolt, bár talán kisebb sorral, mint az előző esetben, viszont rosszabb körülmények között. Szakadó eső, a bejárat a mozgólépcső teteje mellett található, az emberek pedig egyrészt úgy álltak meg a sorban, hogy elzárták az utat a mozgólépcső végén, másrészt kb. 3 részre osztódott a sor, a kordon mindegyik oldalán, és csak találgatni lehetett, hogy melyik az eredeti sor.
Végül bejutottunk, és hiába volt jellemző a nézelődőkre ugyanaz a viselkedés, mint a Frida kiállításon (orr festménybe nyomása), az egész délutánt ott töltöttük, és jól el is fáradtunk, mire a végére értünk.
Mindkét kiállítás hatalmas volt, minden értelemben, és kihagyhatatlan. Nagyon örülök, hogy eljutottunk rá, főként Michelangelo miatt. El sem tudom mondani, hogy milyen régi álmom a reneszánsz nagymesterek legalább egyikének kiállítására eljutni. Most végre sikerült, és iszonyat boldogan jöttem haza. Hihetetlen érzés testközelből megcsodálni egy több mint 500 éves festményt vagy tanulmányrajzot. Jó, én kicsit talán fanatikus is vagyok, de mit csináljak magammal? Ez van. :)
A dologhoz hozzátartozik, hogy aznap egész nap szakadt az eső, igazi hideg, nyirkos, sötét őszi nap volt, amikor is így néz ki Bécs belvárosa, vagy legalábbis a Múzeum Negyed:
A két kiállításról további részletek itt.
2010. 09. 29.
Hétvégi kollégalátogatás Burgenland-ban
Múlt szombaton Robi egyik kollégájához voltunk hivatalosak Unterwart-ba, Burgenland-ba. Az apropó tulajdonképpen házavató volt, hiszen Hubert és Sarah építkeztek és nem is akármilyen házat építettek maguknak, de erről majd később.
Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.
Szombat reggel viszonylag korán indultunk itthonról, felvettük Robi két másik kollégáját is és célba vettük a tőlünk kb. 150 km-re lévő Unterwart-ot.
Szép idő volt, igaz kicsit hűvös, de gyengén sütött a napocska, itt-ott feltűnt egy-két felhő. Az utunk Bécset elhagyva Niederösterreich-en és Steiermark-on keresztül vezetett lefelé. Még sosem jártunk arrafelé, úgyhogy most sikerült felfedeznünk, hogy milyen csodálatos tájon haladunk át: gyönyörű erdős részek, dombok, hegyoldalak, rajtuk legelésző tehenek, felhők szegte kisebb hegycsúcsok... egyszóval engem elvarázsolt. Azt hiszem, párszor még el fogunk kirándulni erre a tájra, ha már egyszer nincs is annyira messze tőlünk.
(ezek a képek az internetről vannak, nem sajátok)
Unterwart-ba (Alsóőr) érve ismét kellemesen csalódtam. Ez a takaros falucska kb. 35 km-re fekszik Szombathelytől, és mivel ilyen közel van Magyarország, rengeteg magyar él itt és a környező településeken.
Unterwart-ban például olyan sokan, hogy az ott élő osztrákok közül is szinte mindenki beszél magyarul. A helyi Általános Iskola kétnyelvű (magyar-német), a középületeken az osztrák felíratok, jelzések alatt vagy mellett ott szerepel a magyar megfelelője is.
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak.
Amikor megérkeztünk Hubertékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, sőt, mivel én akkor találkoztam velük először, Hubert magyarul köszöntött és mutatkozott be.
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól.
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)
Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.
Nekem nagyon tetszett az otthonuk már kívülről is, amikor körbevezettek, akkor viszont teljesen beleszerelmesedtem. Ennek a fő oka az óriási ablakok, az ezeken beáramló sok fény voltak, amihez az egybenyitott konyha-nappali hangulata csak hab volt a tortán.
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra.
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.
Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik.
Fényképezőgépet sajnos nem vittünk magunkkal aznap, úgyhogy nagyrészt csak az internetről talált képekkel, vagy a többi kollégától kapott képekkel tudom csak illusztrálni a történetet.
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)
Ezután körbejártuk a birtokot, megmutatták az állataikat: vannak libáik, tyúkjaik, pulykáik, nyulaik, tengeri malacaik, kacsáik, egy nagyon mókás kutyájuk, aki végig produkálta magát, és egy aranyos kiscicájuk, aki persze a házban él.
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni. Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)
Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.
Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t.
Az egész falu egyébként egy nagyon hangulatos kis hely, amihez a házikók mellett a természet közelsége, a mezők, az erdők is hozzájárulnak.
(ezek a képek is az internetről vannak, nem sajátok)
Ez annyira jól esett, örült a pici szívem, hogy Ausztriában, osztrák embertől magyar szavakat hallhatok. Persze tudtam, hogy ő beszél magyarul, Robi már sokat mesélt róla, de arra nem számítottam, hogy ilyen jól.
Sarah, a barátnője szintén egy nagyon kedves lány, és mivel ő nem Unterwart-ban nőtt fel, csak picit beszél magyarul, pár szót, de tanulja a nyelvet. Ennek megint nagyon örültem, és egyből sorstársaknak is éreztük magunkat, hiszen ő magyarul tanul, én meg a némettel vagyok ugyanígy. :)
Körbevezettek a házukban, közben megérkeztek a többiek is.
A házuk hatalmas, gyönyörű, az utca végén a domboldalba épült. Az egész ház nagyon környezetbarát megoldásokkal készült, kívül-belül fa borítja, a fűtést pedig úgy oldották meg, hogy a földbe mélyen lehelyeztek csöveket, és ezeken a csöveken keresztül ún. geotermikus energia segítségével fűti fel magát a ház.
Itt a falak natúr fából készültek, előttük fehér, rusztikus stílusú konyhabútor és polcok, rajtuk hozzá illő díszekkel, iszonyat okos megoldásokkal elkészített konyhasziget (munkalapba beépített főzőlap, beépített és nyomásra kiemelkedő elosztórész, rengeteg hely, fiók), a nappaliban kandalló, stílusos dekoráció és egy gyönyörű, szintén rusztikus stílusú komód. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig valami hihetetlen kilátás nyílik a tájra.
Már régen is tudtam, de most végérvényesen elhatároztam, hogyha majd egyszer lesz egy saját házikónk, én is hasonló nagy ablakokat szeretnék, sok fénnyel, gyönyörű kilátással, ha nem is az egész házon keresztül, mint Hubertéknél, de legalább az én műhelyembe/festőszobámba mindenképp ilyen megoldást szeretnék. Merthogy az az álmom, hogy egyszer majd a házikónkban legyen egy festőszobám, ahol elférnek a kellékeim, a sok dolog, amikre "alkotás" közben szükségem van, és ahol sok-sok fény van, természetes fény, és az ablakon kinézve pedig a gyönyörű és inspiráló táj... na jó, nem álmodozom tovább.
Szóval a tárgyhoz visszatérve, a ház megcsodálása után a társaság kocsiba ült, és elindultunk ebédelni a közeli erdőben található Koi nevű étterembe.
Itt megint csak ámultunk a tájon: az étterem az erdő közepén, hatalmas fenyőfák között, egy kis tó partján fekszik.
Nagyon finomat ettünk ebben a családias hangulatú vendégházban, közben jót beszélgettünk, a gyerekek pedig sikeresen agyonsarazták magukat az udvaron. :)
Innen az út megint Huberték házába vezetett vissza, ahol kávéztunk egyet, és hozzá desszertnek pedig a vendégek által hozott süteményeket fogyasztottuk (én szilvás pitét vittem, amit előző este készítettem otthon, szerencsére nagy sikere volt, Sarah többször is megdicsérte és el is fogyott - ennek külön örültem) :)
Mivel Hubert lovaskocsizik, Sarah pedig lovagol, ezért van egy lovuk is, de őt nem a háznál, hanem egy nem messze lévő lovardában tartják. Így a következő program a lovarda meglátogatása volt, aztán pedig lovaskocsikázás jött volna, de sajnos az időjárás közbeszólt. Ahogy elindult a társaság gyalog a lovardába kb. félúton eleredt az eső, jól meg is áztunk.
Útközben elmentünk egy épület mellett, ami talán a Közösségi ház lehetett. Én még oda se értem a közelébe, Sarah már mosolyogva jött hátra hozzám, hogy "Kinga hallod? Magyar zene!", és tényleg, magyar muzsikaszó szűrődött ki az ablakokon. Valószínűleg a helyi magyarok tartottak épp összejövetelt.
Amikor a lovardába értünk, már csurom vizek voltunk, Robit pedig még az allergia is elkapta közben, szóval jól esett fedél alá kerülni. Amerre néztünk, szebbnél-szebb, hatalmas lovak voltak. Aztán előhozták Huberték lovát, akire fel is lehetett ülni. Én nem mertem, de a lányok közül páran, és a gyerekek egy fotó erejéig felültek. Mi eközben összebarátkoztunk egy Cora nevű lóval, aki igen jófej paci volt. :) Először fura hangokat adott ki azzal, hogy összecsapdosta a száját (várta az etetést), aztán ásítozott nagyokat és megmutatta a fogát is. Közben persze röhögtünk, és egyfolytában beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, mintha tudna válaszolni, és a legviccesebb, hogy háromszor is, pont mindig egy kérdés után elkezdett bólogatni. :)
Nagyon tetszett mindkettőnknek a dolog. Közben meghozták a szénáját, és nekiállt lakmározni, persze fel-fel nézett közben, hogy ott vagyunk-e még. Sokszor teli pofával szaglászott minket, aztán a végén, csakhogy örüljünk mi is az ebédjének, jól képen prüszkölt minket. Persze ennek annyira azért nem örültünk, mint ahogy azt ő gondolta. Na de sebaj, akkor is jó fej paci ez a Cora. :)
(Pár képet itt azért készítettem a mobilommal.)
Mivel az eső nemhogy nem enyhült, hanem még inkább szakadt, visszafelé még jobban megáztunk. Robi allergiája pedig egyre jobban bedurvult, mire a házhoz értünk, már be is fulladt, így nekünk eddig tartott a nap. Elköszöntünk a többiektől, megköszöntük a vendéglátást és elindultunk haza, ők pedig nekiálltak grillezni a fedett teraszrészen.
Az időjárást leszámítva nagyon jó nap volt, nagyon élveztük és élményekkel jöttünk haza. Én pedig nagyon örülök, hogy megismerhettem Hubert-et és Sarah-t.
2010. 04. 14.
Húsvéti vásár Schönbrunn-ban
Még húsvét előtt ellátogattunk a schönbrunn-i Húsvéti Vásárba. Igen, itt olyan is van, én is meglepődtem rajta, mikor először hallottam róla, de örültem is, mert a Karácsonyi Vásárból kiindulva gondoltam, hogy ez is nagyon fog tetszeni.
Tehát egyik hétvégén, amikor szépen sütött a nap, felkerekedtünk, és elindultunk Schönbrunn-ba. Szokás szerint először sétáltunk egyet a parkban.
Szép tavaszi idő volt, egy-két fán már megjelentek a rügyek, és az egész park tele volt madarakkal, mókusokkal.
A kis mókusokra direkt készültünk is, vittünk magunkkal egy kis mókuscsalogatót. Mivel más, rágcsálóknak való csemege nem volt itthon, és a deguink meg vannak őrülve a kölesgolyókért, úgy gondoltuk, hogy majd azt a mókusok is biztos szeretni fogják.
Persze rosszul gondoltuk, odajöttek megszimatolni, hogy mi van nálunk, de aztán ott is hagyták.
Ez a kis vörös különösen bátor volt, még az ujjam is megfogta, ééés sikerült lekapnom! :) Úgy örültem magamnak utána, mint majom a farkának. :)
Persze természetesen neki sem kellett a kölesgolyó... de tanultunk az esetből, legközelebb minimum mogyorót viszünk. :)
Aztán a Vásár felé vettük az irányt, ami a kastély előtti téren volt található úgy, mint a Karácsonyi Vásár.
Odaérve vettük észre, hogy jönnek az esőfelhők. Azért ez nem zavart meg a vásározásban:
Nem csalódtam, ez a vásár is tele volt kézműves dolgokkal. Nagyon hangulatos volt. Egy kis montázs az ott kapható szépségekről, és hangulatról:
Végigjártunk minden bódét, kigyönyörködtük magunkat, és még az eső előtt hazaértünk. :)
2010. 02. 28.
Viszlát tél! Hello tavasz!
(Kép innen)A mai nap, a naptár szerint, a tél utolsó napja. Szerencsére ezt nem csak a naptár, de az időjárás is így gondolja, hiszen már egy hete nagyrészt napsütéses idő van.
Megérkezett a tavasz! Már nagyon vártam.
Még az egyik orchideám is kivirágzott, remélem, a többi is követi a példáját:
Robi épp a biciklijét szereli, a hátsó gumija leeresztett a téli állásban. Már nagyon készül, hogy megint biciklivel járhasson dolgozni. Én is alig várom, hogy végre megint kirándulhassunk egyet a gyönyörű tavaszi időben, úgyhogy reméljük, már nem tér vissza a hó és marad a tavasz!
(Kép innen)2010. 01. 21.
2009. 12. 20.
Tegnap - így pár nappal karácsony előtt - megérkezett a hó, fehér lett a táj. Még az is lehet, hogy idén végre fehér karácsonyunk lesz... :)
(Képek innen)
2009. 12. 03.
Karácsonyi vásár Bécsben II.
Szombaton ellátogattunk a Schönbrunn-nál lévő karácsonyi vásárra is.
A parkba még világosban értünk, így láthattuk, hogy az mennyire elvesztette az őszi pompáját, és egészen kopár, "kísérteties" hangulat lengte így körül.
Mire a vásárhoz értünk, már lement a nap:
A parkba még világosban értünk, így láthattuk, hogy az mennyire elvesztette az őszi pompáját, és egészen kopár, "kísérteties" hangulat lengte így körül.
Mire a vásárhoz értünk, már lement a nap:
A Rathausplatz-i vásárral ellentétben (legalább is az én megfigyelésem szerint) itt csak kézműves termékeket árulnak, egyik szebb, mint a másik, és ettől sokkal meghittebb hangulata van a pultoknak és az egész vásárnak.
Persze az sem utolsó szempont, hogy itt gyönyörű hátteret ad a Schönbrunn-i kastély.
2009. 11. 24.
Karácsonyi vásár Bécsben
November 15-étől megkezdődtek a karácsonyi vásárok Bécsben.
A Rathausplatz-on lévő vásáron kívül még 2 helyszínen található karácsonyi vásár, mi egyelőre még csak az elsőként említett vásáron voltunk az elmúlt hétvégén.
Rengeteg ember volt, sok bódé, finom illatok. Ittunk forró puncsot is.
Nagyon hangulatos vásár.
A következő hétvégén valószínűleg a Schönbrunn-i vásárba látogatunk majd el.
Rengeteg ember volt, sok bódé, finom illatok. Ittunk forró puncsot is.
Nagyon hangulatos vásár.
A következő hétvégén valószínűleg a Schönbrunn-i vásárba látogatunk majd el.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
