Karácsonyi vásár Bécsben

November 15-étől megkezdődtek a karácsonyi vásárok Bécsben.

A Rathausplatz-on lévő vásáron kívül még 2 helyszínen található karácsonyi vásár, mi egyelőre még csak az elsőként említett vásáron voltunk az elmúlt hétvégén.
Rengeteg ember volt, sok bódé, finom illatok. Ittunk forró puncsot is.
Nagyon hangulatos vásár.

A következő hétvégén valószínűleg a Schönbrunn-i vásárba látogatunk majd el.

Mozi

Nemrégiben megnéztük a moziban a Pixar stúdió legújabb +D-s animációs mesefilmjét, a Fel! -t.


Nagyon szép történet, ami véleményem szerint nem kimondottan csak a gyerekeket célozza meg, sokkal inkább szól a felnőtt korosztálynak a mély mondanivalója miatt.


Minden percét (a vidám és a szívszorító jeleneteket egyaránt) ámulattal néztük, és meghatódva, de elégedetten jöttünk ki a moziból.
Egy kész élmény volt ez a film, mindenkinek tiszta szívből ajánlom.

Ősz Bécsben

Szeptemberben és októberben, mikor az időnk úgy engedte, útra keltünk Bécsben. Voltunk többek között az "Impresszionizmus" című kiállításon az Albertina Múzeumban:

Annyira élvezem a múzeumokat, főleg az Albertinát. Szinte minden héten elmennék, ha lehetne, de Robinak azt hiszem, az kicsit sok lenne, bár mindig ugyanolyan érdeklődéssel figyeli a képeket és szobrokat, mint én.

Miután bejártuk a kiállítást (jó pár órás művelet volt), még sétáltunk a környéken abban a csodálatos őszi időben, ami akkor volt. Ott az Albertina és az Operaház környékén csodálatos épületek vannak, szép terekkel, hangulatos kávézókkal, és persze az elmaradhatatlan lovaskocsikkal.
Útközben elmentünk egy templom előtt is, nyitva volt az ajtaja, így bementünk. Mivel ez a kirándulás pár nappal az agyvérzésem 1 éves "évfordulója" után volt, ezért úgy éreztem, hogy itt ebben a gyönyörű templomban szeretnék egy gyertyát gyújtani úgymond hálám jeléül, hogy még itt lehet és élek ...
A templom maga (Augustinerkirche) csodálatos építészetileg: gótikus stílusban épült, hatalmas ablakok, boltívek, díszes orgona és persze itt is híres szobrok:

A templomból kiérve még sétáltunk egy kicsit. Rengeteg ember volt kint az utcákon, nézelődtek, kávéztak, mindenki élvezte a szép őszi vasárnap délutánt.

A kocsihoz visszafelé tartva még lefényképeztük a bécsi Operát, végigcsodáltunk pár érdekes kirakatot, és elégedetten indultunk haza.

Ősz Bécsben II.

Szintén októberben, amikor még az a gyönyörű, napsütéses őszi idő volt, egyik nap, amíg Robi dolgozott, fogtam magam és elsétáltam az albérletünktől egy kb 20 perces sétára lévő Schönbrunn-i kastélyparkba.

Ez a park a Schönbrunn-i kastély (Sissi hajdani lakhelye) hatalmas, rendezett parkja. A kastélyon kívül a park területén található még a bécsi Állatkert, egy labirintus, egy fürdő, rengeteg szökőkút, és a Gloriette. Engem már akkor teljesen elbűvölt ez a park, amikor még csak Robi fevételi elbeszélgetésekor jöttünk ide, és nagyon örülök, hogy ilyen közel van hozzánk. Annyira jó érzés, hogyha kivágyom a természetbe itt az osztrák főváros közepén, csak egy fél órás séta és máris élvezhetem azt, az ott lakó mókusokkal és egyéb szépségekkel együtt.
(Ha a képekre rákattintasz, akkor felnagyítódnak)

A Schönbrunn-i mókusok nagyon szelídek, teljesen az emberekhez vannak szokva. Rengeteg helyi jár ki a parkba etetni a mókusokat, akik éppen ezért mindenkihez közel merészkednek kunyerálni.
Ez a mókus is épp ezt csinálta, meglátott, megállt előttem, és mire kattintottam volna a fényképezővel, már tovább is futott a pár méterrel odébb álló öregúrhoz.

Az idős férfi éppen egy másik mókust etetett, mikor odaért hozzá az "én" mókusom, lehajolt hozzá, a mókus pedig az ölébe ugorva vette el a mogyorót.
Utána persze gyorsan el is futott vele a szobrok közé, nehogy valaki elvegye tőle a nehezen megszerzett zsákmányt. :)
Gyönyörű idő volt, sokan sétáltak, pihentek a parkban.
Szinte az egész délutánt ott töltöttem én is, teljesen feltöltődtem, rengeteg képet csináltam, és már besötétedett mire hazaértem.

Civil mozgalom

Érdekes szerveződés indult civilek által. Kíváncsian várjuk mi sül ki belőle. Egyrészről jól hangzik amiket mondanak, másrészről tiszta demagógia az egész. Meglátjuk:
Seres Mária
Az mindenesetre pozitív, h kiállnak a Sláger+Danubius mellett.

2009. november 1-2.

Mostanság...

Húú, nagyon régen nem jelentkeztünk itt. Ezután próbálunk majd aktívabbak lenni, remélem.

Tulajdonképpen semmi nagy esemény nem történt velünk mostanában, csak éljük az életünket, nagy nyugalomban és boldogságban.
Kirándulgatunk, tervezgetünk:

Robi vett egy biciklit, már pár hónapja azzal jár dolgozni és nagyon élvezi a dolgot. Ha napokig esős, rossz idő van, egyfolytában az időjárásjelentést nézi, hogy mikor lesz végre megint jó idő, mikor mehet megint bicikilvel. :)
Hétvégén engem is magával rángatott, hogy menjünk biciklivel a boltba. Igaza volt, nagyobb élmény volt jóval, mintha kocsival mentünk volna, igaz nem nagy táv, de rajtam azért mégis kifogott a dolog... Hiába, az erőnlétemen dolgoznom kell még, hogy újra a normális állapotában legyen és tavasszal majd nagyokat tudjunk kirándulni együtt biciklivel.
De Robim most is nagyon élvezi minden reggel a testmozgást, és már most szomorú, hogy nemsokára beköszönt a tél, amikor újra autóval kell járnia.

Ezenkívül drága férjecském tervbe vette azt is, hogy valamikor télen le kellene cserélni öreg autónkat egy kevésbé öregre, mivel szegény kocsink már valószínűleg az utolsókat rúgja. Ezért belevetette magát az autóhírdetésekbe, az autómárkák és típusok kielemzésébe, és nagyon élvezi a dolgot. Reméljük, hogy sikerül is megvalósítani a tervet.

Én pedig a gyönyörű szeptemberi időt élveztem nagyon, sétáltam jó nagyokat.
Imádom az őszt, a hangulatát, a kissé csípős időt, a fáradt napsugarakat, a gyönyörű színekben pompázó fákat...
Viszont ez a szürke idő, ami pár hete uralkodik, ez nagyon nem a szívem csücske, főleg az óraátállítás óta, amikortól már délután 17 órától esti sötétség van...
A hétköznapjaimat, amíg Robi dolgozik, úgy töltöm, hogy egyrészt tanulom a német nyelvet, hogy visszahozzam magam végre normál társalgási szintre, és ne egy német-angol keveréknyelvet beszéljek, másrészt rajzolok-illusztrálok-rajzolok és minden erőmmel munkát keresek. Ez utóbbi sajnos nem megy könnyen, mondhatni kissé siralmas a helyzet: elküldtem a portfoliómat legalább 20 kiadónak, de vagy válaszra sem méltattak vagy a válság miatt olyan helyzetbe kerültek, hogy nem tudnak megbízást adni (sajnos annál a két kiadónál is ugyanez történt, akikkel eddig dolgoztam); az egyéb grafikai munkák terén szintén ilyen a helyzet, de nem adom fel, majd csak lesz valami, addig is elvagyok az egyéni megbízásokkal.

A legnagyobb hírről majdnem elfeledkeztem, ami munka terén történt velem mostanában: az egyik illusztrációs honlapon, ahol megjelentek a munkáim, rámtalált egy malájziai fotós hölgy, és megkeresett egy kollaboráció ötletével. Ennek a lényege, hogy ő fotósként készít a megrendelőinek úgynevezett artalbumokat, amiknek a dekorálására, keretillusztrációinak elkészítésére szeretne engem felkérni.
Nagyon örültem a megkeresésének, és az ötletnek is, felvettem vele a kapcsolatot, és alig várom a közös munkát.

Tervbe vettem azt is, hogyha sikerül a németet a jelenlegi állapotnál szebben beszélnem, a munka mellett talán szerencsét próbálok az itteni Képzőművészeti Akadémián is, de ez egyelőre még csak egy apró gondolat.

Ami még nagy tervünk-vágyunk, de egyelőre inkább csak nagyon gondolkodunk rajta, hogy tavasszal bővítjük a családot egy kiskutyával...
Persze, lehet, hogy ez csak álom marad még egy ideig, de majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Már 2 éve történt, ezen az októberi napon - október 2-3.

Már két éve történt. Tulajdonképpen most van a 2. szülinapom, igen, nekem azóta már két szülinapom van minden évben.
Már gondolkoztam rajta, hogy leírnám, hogyan is történt, mit éreztem akkor, min mentem keresztül (itt bent, magamban), amikor viszonylag magamhoz tértem a kórházban és az azt követő három hónapban. Eddig még nem éreztem hozzá erőt, de valahol úgy érzem, hogy ha kiírom magamból, akkor elengedem, és azzal végleg lezárom és nem fog kísérteni. Mert igaz, hogy már csak egyre ritkábban, de bennem van a félelem, rettegés, hogy talán mégse lehet igaz, hogy én ezt ennyivel megúsztam, hogy visszatérhet, és akkor már nem lesz ekkora szerencsém...

Azon az október másodikai napon is minden ugyanúgy kezdődött, ahogy az egy normál munkanapon: korán kelés, munkába rohanás, munkában a szokásos idegeskedés, elúszás.
Délután fél 5 fele már éreztem, hogy megint egy migrénes estének nézek elébe, már tompán éreztem egy nyomást a fejemben, de ez abban az időszakban majdhogynem mindennapos volt, szinte naponta fájt a fejem. A biztonság kedvéért bevettem egy fájdalomcsillapítót, hátha használ és elindultam haza.
Robi nem volt még otthon, fallabdázott az egyik munkatársával. Kicsit összepakoltam a lakást, és nekiálltam a másnapi ebédemnek. Rakott krumplit csináltam. Addigra már hatott a gyógyszer, már nem is éreztem, hogy nyom a fejem, gondoltam jó, akkor most megúsztam ennyivel a fejfájást, legalább nem kell majd egész este kínlódnom vele.
Már az utolsó műveleteket végeztem a rakott krumplin, Robi is otthon volt már. Begyújtottam a sütőt, nekiálltam mosogatni, aztán fogtam a rakott krumplit, és lehajoltam, hogy beletegyem a sütőbe. Amikor ezzel megvoltam és kiegyenesedtem, éreztem, hogy megint visszatért a nyomás a fejemben, de akkor még mindig nem volt benne semmi különös, így folytattam a mosogatást, gondoltam majd utána lefekszek. És akkor, mosogatás közben, "elpattant" valami, és a tompa nyomás nagyon hirtelen átváltozott egy addig még soha nem érzett fájdalomba. Úgy éreztem, mintha egy satuba fogták volna a fejem, és elkedzték volna teljes erőből összeszorítani, összepréselni. Sosem éreztem még ilyet, de csak arra tudtam gondolni, hogy ez a mostani egy nagyon erős migrén. Letettem inkább a mosogatószivacsot, bevettem még egy fájdalomcsillapítót, és szóltam Robinak, hogy lefekszek aludni, mert iszonyatosan fáj a fejem... és ez az utolsó emlékem.
Attól a ponttól kezdve, hogy állok az ajtóban és szólok Robinak, már semmi sem emlékszem. Arra sem, hogy hogyan jutottam el az ágyig.
A következő emlék, hogy fekszek a kórház ágyban, bebugyolálva, tele katéterekkel és ott ül az ágyam mellett az egyik pécsi rokonom.
Homályos volt minden, nem tudtam koncentrálni, hogy mit mond. Értettem, hogy hol vagyok, hogy mi történt, de közben mégsem....és megint sötét minden. Néha-néha, amikor észhez tértem, csak az foglalkoztatott, hogy mikor mehetek el onnan, mikor jön hozzám a családom... és soha nem emlékeztem rá, hogy pár órával ezelőtt ott jártak, vagy csak foszlányokban. A nővérke mindig mesélte, hogy itt volt Robi, nemrég ment el, és én semmire nem emlékeztem, de sírni tudtam volna. Mérhetetlenül kicsinek, gyengének, magatehetlennek és egyedül éreztem magam, de szerencsére hamar elaludtam. Akármilyen napszakban, mindegy milyen körülmények között, de képes voltam nagyon gyorsan elaludni, és megváltónak éreztem azt az időt, amikor aludtam, mert akkor biztonságban éreztem magam, és repült vele az idő és mindig közelebb kerültem ahhoz, amikor jöttek hozzám a szüleim, a barátaim, és Robi. Kicsit azt hiszem, hogy én akkor ki voltam ott kapcsolva, kicsit, mintha nem érzékeltem volna rendesen a körülöttem lévő világot, a többi beteget. Mindig olyan fontos dolgokért aggódtam, hogy megkapom-e a túrógombócot, amit anyu hozott, megvan-e még a madártej a hűtőben, amit apu csinált, hol van a telefonom, hol van a telefonom, hol van a telefonom.
Közben ide-oda tologattak az ággyal, legalábbis azt hiszem, valójában valószínűleg ott voltam egy helyben az intenzíven az ágyban, én mégis úgy éreztem, hogy állandóan utaztatnak. Aztán jöttek a hajnali hasbaszurik (embólia ellen), lázmérések, vérnyomás mérések...és fájt a fejem, egyfolytában, megállás nélkül. Sokszor már könyörögtem a gyógyszerért a nővérkéknek, aztán egyezkedtem megállás nélkül, hogy had keljek fel, had intézzem a dolgaimat saját magam egyedül. Lassan telt az idő és szinte egyik percről a másikra éltem, nem voltam képes a jelennél tovább, vagy visszább gondolkodni.
Közben vittek vizsgálatokra is, de nem sokat érzékeltem belőlük. Különböző képzeteim viszont voltak, főleg éjszakánként, hogy félálomban vagy éberen, azt már nem tudom. Az biztos, hogy éjszakánként a telefonomat mindig betettem az ágyamba, mert az a képzetem volt, hogy el akarják lopni, és így történt, hogy valahogy alám került, és mikor később észrevettem, nem tudtam bekapcsolni már...aztán képszakadás, és megint úgy éreztem, hogy utaztatnak, rengteget, nagyon messze visznek. A főnővér mondta, hogy összepakolta a cuccaimat és a szekrényemet hozzák velem. Mikor megérkeztem, ahova vittek, úgy tűnt, mintha egy óceánt átutaztam volna, és valamiért meg voltam róla győződve, hogy már nem is Magyarországon vagyok, hanem Kínában...és nem kapcsolt be a telefonom, kétségbe voltam esve..tölteni akartam, de nem értem fel a konnektort, és nem ülhettem fel, és nem jött senki. Aztán azt hisazem, hogy az egyik beteg bedugta végül, de semmi változás. Kicsit kómásan, de már pánikoltam, hogy nem jó a telefonom és itt vagyok messze, egy idegen országban, és nem tudok szóni senkinek. Nem jutott eszembe senki telefonszáma, csak vártam, hogy jöjjön már egy ápoló és megtudjam, hogy hol vagyok...reggel lett, megérkezett az ápoló...az intenzív osztály melletti szobában voltam, a nagy utazásom annyi volt csupán, amíg áttoltak az intenzívről a mellette lévő szobába. Innentől kezdve megint csak azok a percek éltettek, amikor megérkeztek hozzám a látogatóim, de Robira valahogy soha nem emlékeztem, pedig ott volt mellettem mindig szinte...sírni tudtam volna.
Innentől kezdve már kezdtek kitisztulni az események, ami a jelent illeti, már képes voltam emlékezni az elmúlt órákra, aztán az elmúlt napra, aztán az azelőttire, és végül képes voltam összerakni a képet egészen addig, amíg a kórházi ágyon magamhoz tértem. Minden egyes nap elismételtem magamban azokat a napokat, amikre emlékeztem, mindig ahhoz kötöttem, hogy éppen ki jött be hozzám látogatóba.
Aztán eljött a napja annak, amikor az orvosom közölte, hogy nemsokára visszajön hozzám, és felülhetünk végre együtt, és talán felkelni is megpróbálhatunk...alig vártam. Csak azt nem gondoltam, hogy amikor felkelek, nem fogok tudni rendesen, és egyedül járni. Alig vittek a lábaim, a bal lábam alig hajlott, és alig bírtam el magam. Két lépés után elfáradtam, és vissza kellett feküdnöm. Ezután minden nap jött a gyógytornász, akivel megpróbálhattam újra felkelni, de egyedül még tilos volt. Pár nap után nagynehezen elértem azt a szintet, hogy csoszogva, nagyon lassan, de már képes voltam járni, aztán azt, amikor ugyanígy, de már képes voltam elmenni a folyosó végéig, igaz közben iszonyatosan szédültem, de a végén már képes voltam egyedül elmenni a mosdóba, és egyedül megmosakodni és nem kellett, hogy a nővérek mossanak. Azt még úgy félájultan is iszonyat rossznak éreztem, hogy magatehetlen és kiszolgáltatott vagyok, és úgy kell mosdatni, mint egy csecsemőt, és úgy kell etetni, itatni...újra önálló akartam lenni, egy magát ellátni képes ember, aki nem szorul az alapszükségletekben más segítségére.
Aztán végre megérkezett Robi, és én emlékeztem rá, és nem akartam elengedni mellőlem, nehogy megint elfelejtsem, hogy ott volt. Nem is mozdult mellőlem, csak addig, amíg a látogatási időn kívül volt, de ahogy lehetett jönni reggel, már ott ült az ágyamnál. Együtt mostuk meg a hajam végre, és zuhanyoztam le egyedül, igaz, hogy az ő segítségével, de a saját lábamon álltam, és a zuhanyban. Felüdítő érzés volt, mintha azokban a percekben születtem volna újjá.
Közeledett a nap amikor hazaengednek végre, de kiderült, hogy nem is haza, csak a veszprémi kórházba még egy hetes megfigyelésre, aztán meg rehabilitációra. Akárhogy győzködtem az orvosom, nem tudtam meggyőzni, hogy mégis inkább haza engedjen.
Aztán jött egy hétvégi front, megint fájt a fejem, és mégsem engedtek haza. Le se tudom írni, mit éreztem akkor, de azért a percért éltem, amikor végre hazamehetek....és eljött, megérkezett értem a mentő, elbúcsúztam az orvosomtól, a nővérkéktől, az ápolóktól és utaztunk vissza Veszprémbe.
Ott, amikor beléptünk a kórház ajtaján, hihetetlen, de egyből a nevemet hallottam: "Itt a Kinga", jobbra fordultam, és a volt szomszédaink mosolyogva jöttek felém. Aztán megérkezett anyu is, apu is, Robi is. Ott már közel voltam, oda már sűrűbben be tudtak jönni meglátogatni. Akárhogy is, de ezt a hetet még kibírom és akkor mehetek már tényleg haza. Persze ebben a kórházban volt egy-két harcom az orvossal, nem akarta engedni, hogy felkeljek, nem mérette a vérnyomásom, nem küldte hozzám a gyógytornászt, pedig Pécsett az orvosom teljesen mást írt elő. De végül győztem, felkelhettem, hozták a vérnyomásmérőt, jött a gyógytornász, és végül azt is elértem, hogy hazaengedjenek a következő héten, sőt, mivel annyit javult az állapotom, még rehabilitációra sem kellett mennem. Akkor már egy hónapja kórházban voltam. Elmondani nem tudom, hogy mekkora boldogsággal keltem fel aznap, amikor hazamehettem.
Otthon, az ajtón belépve kicsit idegennek éreztem az otthonom, valószínűleg az eltelt idő miatt, de otthon voltam. Még akkor is, ha a következő 3 hónapban még a lábamat sem tehettem ki a lakás falai közül, és leginkább feküdnöm kellett.
A következő nehéz időszak itt jött, nem csak nekem, szerintem Robinak is. Nem tudtam egyedül beszállni a kádba, és megfürdeni, nem hajolhattam le, nem csinálhattam szinte semmit, erőm sem nagyon volt. Napközben anyu vagy apu, vagy éppen a mamám, eset, munka után Robi viselte a gondomat. Ő fürdetett, mosta a hajam, csinálta nekem a vacsorát, kiszolgált, mellettem volt. Elmondani nem tudom, hogy ez mennyit jelentett és jelent nekem a mai napig. Embert próbáló időszak volt. Esténként ő azt figyelte, hogy rendesen alszok-e, minden rendben van-e, biztos nem történik-e megint baj, én pedig nehezen tudtam elaludni, rámjött a depresszió, vagy sokk, vagy nem tudom, minek nevezzem. Tulajdonképpen talán halálfélelem volt, akkor tudatosult bennem, hogy mi történt tulajdonképpen, hogy mennyire közel voltam ahhoz, hogy már ne legyek itt, hogy egy hajszálon múlt az egész, és minden este rettegtem, hogy lehunyom a szemem és újból csak hetek múlva, megint egy kórházban térek magamhoz, vagy ki se nyitom többé. Nehéz volt. Aztán lassan kezdett elmúlni ez az érzés, és átvette a gyógyulni akarás, hogy igenis, teljesen helyrejövök, és minden folytatódik úgy, ahogy előtte volt, megy az élet tovább a normális medrében.
A gyógytorna sokat segített, hetek alatt visszaerősödött a kezem is, a lábam is, már tudtam rendesen menni, rendesen fogni.
Végül a kontrollon is minden rendben volt, már hajolhattam, minden csinálhattam, költözhettünk és elkezdhettük az új életünket Bécsben.

Az a pár hónap életem legrosszabb, legmegpróbálóbb, de egyben a leg szívmelengetőbb időszaka is volt egyben, mert minden egyes percben éreztem, hogy mennyire fontos vagyok a szeretteim számára, mekkora kincs, hogy ők vannak nekem.  Szeretlek Titeket!