Ágytortúra

A történet ott kezdődött, hogy amikor Robival anno összeköltöztünk Veszprémben egy albérletbe, ezt olyan albérletbe tettük, ami nem volt teljesen berendezve.
Sok bútorunkat akkor szereztük be, és többek között, egy idő után, akkor örököltünk meg apuéktól egy régi ágyat.
Volt addigra már egy jó kis ággyá alakítható kanapénk, addig azon aludtunk, de mivel apuék akkor adták el a házat és költöztek házból lakásba, így a bútorok számát is csökkenteniük kellett és megkaptuk ezt az ágyat, hogy ne a kanapénkat aludjuk már ki.
Nem nagyon rajongtam az ötletért, sokkal kényelmesebbnek éreztem a kanapét, meg hát sokszor ragaszkodok a bevett/bevált dolgokhoz.

Az ágyat nem is nagyon sikerült megszeretnem, főleg, hogy a matracából már akkor, évekkel ezelőtt is szinte beleálltak a rugók a hátamba. Ez a dolog az évek során csak durvult, de annyira, hogy nyáron már szinte minden nap fájó háttal ébredtünk, és nem igazán tudtuk kipihenni magunkat.
Akárhogy forgattuk a matracokat, a probléma nem oldódott meg, így elhatároztuk, hogy nincs mit tenni, le kell cserélni őket.

Milyen jó ilyenkor, hogy közel van hozzánk az Ikea, ahol be is sikerült szerezni két szuper matracot, amin végre elégedetten, kényelmesen, és fájdalommentesen aludhattunk. Egészen egy hónappal ezelőttig.
Kiderült ugyanis, hogy az új matracaink súlyát nem bírják el a régi ágyrácsok, azok előbb megrogytak alatta, aztán szépen el is törtek, mi pedig szinte lyukban aludtunk.

Jöhetett a következő projekt: be kell szerezni az új matrachoz hozzá való ágyrácsot.
Irány megint az Ikea, két ágyrács felkutatása, megvétele, hazacipelése, összerakása, régi ágyrácsok újakra cserélése... és akkor volt a nagy kopp, nem fért bele az ágyrács az ágykeretbe.
Vásárlás előtt meg is mértük pedig direkt, valahogy nem gondoltuk volna, hogy mégsem szabványméret az ágyunk, aminek a hossza pontosan 2 méter, nem 2 méter és 6-7-8-10 cm, pont 2 méter.
Abba pedig a 2 méteres ágyrács akárhogy is nézzük, nem fér bele.

Addigra körülbelül mindketten a felrobbanás szélén álltunk, próbáltuk menteni a menthetőt gyors ötleteléssel, de egyik verzió se működött.
Utánanéztünk, és rájöttünk, hogy tényleg az ágyunkban van a hiba, valószínűleg az előző tulajdonosa úgy csináltatta, és ebbe az ágykeretbe nem fogunk beleillő ágyrácsot kapni....

Hosszas gondolkodás, számolgatás után eldöntöttük, másnap irány megint az Ikea (lassan oda is költözhetnénk, azt hiszem) és beszereztük az új ágykeretünket is.
Ami a végén a legviccesebb volt, hogy az egész ágykeret egy dobozban elfért, egészen pontosan ekkorában:

 

Most jelenleg úgy tűnik, hogy megoldottuk a problémát, már talán sikerült kifogni az ágyon, ami végül is már kicsit sem az az ágy, amiből a problémák kiindultak.

.

.

. 

Lehet, hogy inkább az ágy fogott ki rajtunk végül. 

.

. 

De egyezzünk meg szerintem 1:1-ben. :)  

Múzeumozás és Bécs ősszel

Mostanában csak úgy tobzódik Bécs a jobbnál jobb kiállításokban, művészeti eseményekben. Nem olyan régen volt design hét is, emellett pedig olyan kiállítások, amiket ki nem hagytam volna (Robi a "szenvedő" alanya a mániámnak, hiszen mindig elkísér, de szerencsére élvezi is, legalábbis remélem).

Frida Kahlo Retrospective: 
Az első, ahová pár hete ellátogattunk, egy Frida Kahlo kiállítás volt a Bank Austria Kunstforum szervezésében.

Frida Kahlo Mexikó talán leghíresebb festőnője, életéről film is készült, amiben Fridát Salma Hayek játszotta:

Hatalmas érdeklődés fogadta ezt a tárlatot Bécsben, ez abból is megmutatkozott, hogy pár hete szombaton egy órát álltunk sorban, hogy bejussunk, és vasárnap megint ugyanennyit, ha nem többet.

És hogy miért is álltunk kétszer, két egymás utáni napon sorba, és miért mentünk el kétszer a kiállításra? No nem azért, mert annyira nagyon meg voltunk érte őrülve, hogy kétszer egymás után is meg kellett volna néznünk (mondjuk én még egyszer simán megnézném), csupán azért, mert Robi olyan nagyon ügyes volt. :D
Történt ugyanis, hogy szombaton, ebéd után elindultunk a múzeumba. Leparkoltunk egy mélygarázsba, mivel sehol máshol nem volt hely, beálltunk szépen a sorba, és már majdnem bejutottunk, amikor Robi rájött, hogy a pénztárcáját a pénzével, jogsijával, mindennel együtt szépen itthon felejtette. Én előző nap költöttem el a boltban a pénztárcám tartalmát, csak egy kis apró volt nálam, ami pont elég volt a parkolás kifizetésére... úgyhogy sokak örömére kiálltunk a sorból, és irány haza.  Hú, de nagyon boldog voltam! :)

Na de másnap már mindenre felkészülve vágtunk neki a dolognak, viszont megint jókora sor fogadott, még talán nagyobb, mint előző nap.
Sorban állás közben jobbról-balról magyar szavakat is hallottunk, én ilyenkor mindig meglepődök, és megörülök, hogy jéé, vannak még azért itt magyarok rajtunk kívül is (nem mintha ez Bécsben olyan furcsa dolog lenne). :)
Maga a kiállítás nem okozott csalódást, sőt, inkább pozitív csalódás volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen "nagy" lesz, ennyire átfogó (szinte a festőnő egész életművét megtekinthetik az oda látogatók).
Az egyetlen, ami nem tetszett, az pont a hatalmas érdeklődés volt: nagyon sok ember volt egyszerre a termekben, ami sokszor pont annak kárára ment, hogy rendesen meg lehessen nézni az alkotásokat. Sőt, újabban úgy látszik, divat lett belebújni a képekbe, értsd ezt úgy, hogy nem egy ember nézi úgy a kiállított műveket, hogy azoktól konkrétan 5 cm-re tartja a fejét, az orra épp csak meg nem érinti a vásznat. Erről inkább nem osztom meg a véleményem, legyen annyi elég, hogy dühít a dolog, na.
Viszont a képek kárpótoltak. Csaknem 3 órát töltöttünk bent a Kunstforum-on és én nagyon élveztem az egészet, egyszerre kaptam élményeket, inspirálódtam, tanultam, okosodtam.

Kifelé a parkoló bejárata előtt még muszáj volt fotóznom párat, (ha már bent a kiállításon nem lehetett) és főleg azért, mert körülálltak minket a dundi, kunyerálós kis verebek: :)

 

 Akit érdekel a Frida Kahlo tárlat, az még december 5-éig megtekintheti, további részletek itt.

Michelangelo és Picasso:
A következő múzeum-célpont az Albertina volt két héttel ezelőtt. Itt most két géniusz kiállítása is megtekinthető év végéig: az egyik Michelangelo Buonarroti (a reneszánsz "nagyok" egyike), a másik pedig Pablo Picasso.
Ebben az esetben jól megosztottuk a dolgokat, engem Michelangelo érdekelt nagyon, Robit pedig Picasso.

Sorban állás itt is megvolt, bár talán kisebb sorral, mint az előző esetben, viszont rosszabb körülmények között. Szakadó eső, a bejárat a mozgólépcső teteje mellett található, az emberek pedig egyrészt úgy álltak meg a sorban, hogy elzárták az utat a mozgólépcső végén, másrészt kb. 3 részre osztódott a sor, a kordon mindegyik oldalán, és csak találgatni lehetett, hogy melyik az eredeti sor.
Végül bejutottunk, és hiába volt jellemző a nézelődőkre ugyanaz a viselkedés, mint a Frida kiállításon (orr festménybe nyomása), az egész délutánt ott töltöttük, és jól el is fáradtunk, mire a végére értünk.
Mindkét kiállítás hatalmas volt, minden értelemben, és kihagyhatatlan. Nagyon örülök, hogy eljutottunk rá, főként Michelangelo miatt. El sem tudom mondani, hogy milyen régi álmom a reneszánsz nagymesterek legalább egyikének kiállítására eljutni. Most végre sikerült, és iszonyat boldogan jöttem haza. Hihetetlen érzés testközelből megcsodálni egy több mint 500 éves festményt vagy tanulmányrajzot. Jó, én kicsit talán fanatikus is vagyok, de mit csináljak magammal? Ez van. :)
A dologhoz hozzátartozik, hogy aznap egész nap szakadt az eső, igazi hideg, nyirkos, sötét őszi nap volt, amikor is így néz ki Bécs belvárosa, vagy legalábbis a Múzeum Negyed:

 

A két kiállításról további részletek itt. 

Interjú

Pár hete találtam rá a Hungarian Provence blogra és ismerkedtem meg Krisztinával, a blog írójával. A blogot egyből mentettem a kedvencek közé, Krisztinával pedig, akiben azt hiszem, kicsit rokonlélekre találtam, jókat beszélgettünk és végül megszületett ez az interjú, amit a blogján, ide kattintva, olvashattok el.

Remélem, tetszik majd, én nagyon örülök neki!

Jó olvasást! :)

Már 2 éve történt, ezen az októberi napon - október 2-3.

Már két éve történt.
Tulajdonképpen most van a 2. szülinapom, igen, nekem azóta már két szülinapom van minden évben.

Már gondolkoztam rajta, hogy leírnám, hogyan is történt, mit éreztem akkor, min mentem keresztül (itt bent, magamban), amikor viszonylag magamhoz tértem a kórházban és az azt követő három hónapban. Eddig még nem éreztem hozzá erőt, de valahol úgy érzem, hogy ha kiírom magamból, akkor elengedem, és azzal végleg lezárom és nem fog kísérteni. Mert igaz, hogy már csak egyre ritkábban, de bennem van a félelem, rettegés, hogy talán mégse lehet igaz, hogy én ezt ennyivel megúsztam, hogy visszatérhet, és akkor már nem lesz ekkora szerencsém...

Ezért most kiírom magamból, elmesélem az akkori érzéseim, a történetem.
Mivel Robit akkor is nagyon megviselte a dolog, és azóta is, ha szóba hozom, mindig leszúr, hogy azonnal fejezzem be, mert nem akar erről beszélni, ezért egy külön oldalra írtam az egész agyvérzéses dolgot.
Így aki szeretné, ide kattintva olvashatja el, de Robit és a családomat, akit érzékenyen érint, kérem, hogy ne kattintsanak rá, nem akarom újból feltépni az akkori érzéseket, elég volt nekik akkor...